Milli Vanilli: Az évszázad botránya (Girl You Know It’s True), Rendező-forgatókönyvíró: Simon Verhoeven, szereplők: Tijan Njie, Elan Ben Ali, Matthias Schweighöfer, Bella Dayne, Tijan Marei, Graham Rogers, amerikai-német zenés film, 124 perc, 2023, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Egy filmnyi szekunder szégyenérzet
A Milli Vanilli: Az évszázad botránya, még ha nem is nyújt annyira maradandó élményt, végre képes kicsit többről szólni mint bőrlehúzós műfajtársai.
Végre. Végre egy zenés életrajzi film, ami nem tömjénezi főszereplői “emberfelettiségét”, ahol nem a “nagy árat fizetett a zsenialitásáért” hazugság dübörög a háttérben. Ahol nem a sablonos zseni-dramaturgia működik, az “ezt is megteheti, hiszen tehetséges és híres, ezért végül is “ez” (“ez”, azaz: drogok, szex, végtelen partik, antiszociális viselkedés, depresszió, stb.) is megbocsátható”. Ahol végre nevén nevezik a dolgokat, nevezetesen, hogy lényegtelen a teljesítmény, amíg valaki pénzt fizet a Bármiért, addig azt a bármit árusítjuk, legyen az autentikus és kreatív experimentális rock-opera, giccses fali dísz vagy egy darab ürülék a mellékhelyiségből, amíg bárki képes zöldhasút pengetni érte, addig pofa befog és csináljuk az ipart. Show-business-t, jelen esetben.
Milli Vanilli. Manapság már inkább mint média- és sztártörténeti esemény van meg az emberek fejében, mintsem világhírű fiúegyüttes, pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján tinilányok milliónak lakták be a szívét a kék szemű, rasztahajú fekete modellfiúcskák. “Az ember a szemével hallgat zenét” – hangzik el a fiúk filmbeli producerétől, Mark Fariantől (Matthias Schweighöfer) az első blikkre felszínesnek tűnő, de valójában nagyon is mély bölcsesség. E kijelentés a legteljesebb mértékig igaz volt Robra (Tijan Nije) és Fabre (Elan Ben Ali), hiszen maga a zene csupán egy kis szeletét alkották annak a médiajelenségnek, ami a Milli Vanilli volt. Fergeteges koreográfiák, az MTV fénykorának liblingjei, divatikonok. Kockás hasukon mindenkinél jobban gördült a stúdiólámpák fénye, igéző tekintetük mindenkinél jobban át tudott hatolni a tévéképernyők katódsugarain. 
Aztán persze a túl nagyra nőtt egók szétrombolták a bódító látszatot, kiderült a turpisság, a két tátikázó műmájernek minimum három valódi zenész kölcsönzött hangot. Ez akkor még érdekelte az embereket, még volt igény a valóság megtapasztalására, ma már valószínűleg máshogy lenne. “Egyfajta experimentális művészet”, a filmbeli Marknak ebben is igaza van. A teljesítmény jobb esetben szét-, rosszabb esetben feloszlik, a maradék meg a látszat, a látvány, lehet arra őrjöngeni. A világ mára utolérte a Milli Vanillit, ezt pedig a “celebek az önmaguk celebsége okán” médiatermékek visszhangozzák.
Az eddig jobbára ismeretlen német vígjátékok rendezőjeként és színészeként ismert Simon Verhoeven írta és rendezte filmünket, ami azért érdekes, mivel a viszonylag oldottabb hangulaton túl komoly téteket is mozgat mozijával. Például olyan gondolatokat is képes pedzegetni, mint amiket előző bekezdésemben felvázoltam. Persze a történet már alapvetően provokálja az ilyesfajta gondolatgazdagságot, hiszen ezúttal a film nem képes eladni magát pusztán a rajongással övezett zseni újabb reprezentációja okán. A történetet nem szívják el a karakterek. Végre.
Nem-hagyományos zenés életrajzi filmhez híven kevésbé hasonlít pl. a Marley, vagy a Winehouse-filmre, az embernek sokkal inkább A Wall Street farkasa-féle soft-gengszterfilm ugorhat be, mind sztoriját, mind narratív megoldásait tekintve. A történetbeli hasonlóság talán különösebb kifejtés nélkül érthető, a narratíva pedig a Scorsese rendezéshez hasonló módon tartalmaz egyfajta posztmodern játékosságot: a történetet a negyedik falat megtörő karakterek kontextualizálják a számunkra, így egyszerre élvezetesen és hatásosan magyarázva el Rob gyerekkorát, vagy a dalok tényleges rögzítésének technikáját.
Amit viszont a film legnagyobb pozitívumának nevezek, az az, hogy képes áthelyezni fókuszát egy olyan síkra, mely felől jobban és relevánsabban képes artikulálni mondanivalóját: a film igazi főszereplői ugyanis nem a pattogó hülye gyerekek, hanem Farian, a felesége Milli (Bella Dayne – ellopja a showt), a vállalkozásuk, na meg a pénzéhes kiadók. Azaz maga a mechanizmus, a lelketlen és mindent pénzzé degradáló sztáripar.
Ehhez képest viszont kicsit döccenőnek érződik, amikor a film meg akarja makacsolni magát, és ragaszkodva a konvenciókhoz főszereplői státuszba akarja visszarántani a fiú duót. Visszás és hatástalan, amikor a naiv butuska fiatalokként felvezetett karakterek a semmiből törve-zúzva követelik a koncert utáni sushi adagjukat (meg mosdatásgyanús is, lévén a már halott Pilatus karaktere csinálja a balhét, a ma is élő és zenészként működő Morvan rosszalló tekintetétől sújtva).
Szóval van itt értékes dolog bőven, és meg sem említettem az enyhe analitikus távolságtartást megteremtő szatirikus nüanszokat (amitől az egész film a jó értelemben vett kínosság érzetét kelti), valahogy mégsem lesz igazán maradandó az élmény. Ennek ellenére kétségkívül pozitív példaként szolgálhat minden zenés életrajzi filmben elmerülni vágyónak Verhoeven filmje. 
