Megalopolisz (Megalopolis), rendező/forgatókönyvíró: Francis Ford Coppola, szereplők: Adam Driver, Nathalie Emmanuel, Giancarlo Esposito, Aubrey Plaza, Talia Shire, Jason Schwartzman, Jon Voight, Forest Whitaker, Shia LaBeouf, Dustin Hoffman, Laurence Fishburne, amerikai sci-fi dráma, 138 perc, 2024, korhatár: 16 év
Na erre varrjunk gömböt!
Zavarba ejtő az a gondolat-, érzelem-, és mondanivaló kavalkád, amit a Megalopolisz áraszt. Egy közel öt évtizedig dédelgetett grandiózus, intellektuális tanmesét tár elénk Coppola mester. Egy nagyon szokatlan hullámvasútra ültet fel, amiről sokan sikítva menekülnének. Joggal, mert ez a film csak egy szűk rétegnek lesz kultikus élmény.
A film botrányos, és provokatív stílusához igazodva a Megalopoliszt egy túlérett pálpusztai sajttömbhöz lehet hasonlítani, amit egy sajtkészítő saját kontójára alvasztott, figyelmen kívül hagyva, hogy bárki vevő-e a portékájára. Gyakorlatilag 1977 óta napirenden van a film terve, a fiatal Francis Ford Coppola már az Apokalipszis most forgatásán ecsetelte az akkor még siheder Laurence Fishburne-nek (akit aztán a Mátrix Morpheus-aként ismert meg a világ), hogy milyen jó lenne megcsinálni. Külön irodalma van, hogy miként nem jött létre azóta, ennek kapcsán kezet foghat Coppola George Millerrel és Terry Gilliam-mel, mert A harag útja és Az ember, aki megölte Don Quijotét is hasonlóan nehéz, évtizedes vajúdásokkal teli szülés volt a rendezőknek. Utóbbiban ráadásul szintén fontos szerepet kap Adam Driver, aki nagyban tesz arra, hogy milyen minőségű filmet alkotnak vele, mert egyiket sem nézi meg, amiben szerepelt.
A Megalopolisz nézői nincsenek könnyű helyzetben. Egy intellektuális műveltségből és zabolázatlan szenvedélyből összerakott filozófiai Rubik-kockát kapnak, amit telepakoltak narrációval, rengeteg túlírt párbeszéddel és töménytelen filmművészeten átívelő mozgóképes utalással. Erre jön egy komplex szimbolika, és ott ülünk, alig győzve kirakni a megoldást. A bűvös kockánk belsejében Cesar Catalina nevű építész ül, aki egy teljesen új várost szeretne létrehozni a jelenlegi helyett. New Rome nevű helyen járunk, ahol a Laurence Fishburne búgó hangján narrált mesében New York megfelelője elevenedik meg. Ez a város jeleníti meg azt, hogy az Egyesült Államok és a Római Birodalom lényegében egy és ugyanaz, a történetük a szemünk előtt olvad egybe. Nagy fekete szögletes városi terepjárókkal közlekedő politikusok Ben-Hurt idéző lovasversenyeket néznek a partijaikon, miközben meglepetésszerűen latinra váltanak egy-egy autentikusan előadott ókori szólás kedvéért. Ezt a modern kort az ókorral vegyítő stílust már a Titus is művelte anno Anthony Hopkinsszal a főszerepben, illetve most a KAOS sorozat járatja csúcsra humoros formában, itt azonban egy igen didaktikus hatása van ennek a játéknak. Ha azonban felül tudunk emelkedni az okító hangnemen, akkor egy különleges elegyét kapjuk meg a szerzői és közönségfilmes megoldásoknak.
A történetről annyit érdemes tudni, hogy Cesar (Adam Driver) a vizionárius építész, aki vérremenő vitában áll a polgármester Ciceroval (Giancarlo Esposito) egy új városrész beépítéséről. Előbbi egy általa feltalált forradalmi új anyag, a Nobel-díjat érő megalon segítségével egy organikus, jövőbe mutató életteret hozna létre, míg a város feje egy kaszinóval szúrná ki az ott lakók és a befektetők szemét. Az ügylet körül sertepertél egy Trump-szerű ingatlanmágnás figura (Jon Voight), egy pökhendi populista politikuspalánta (Shia LaBeouf) és egy érzékiségével manipuláló femme fatale (Aubrey Plaza), de a legnagyobb kavart Cicero lánya, Julia (Nathalie Emmanuel) jelenti, aki hátat fordít apjának, amikor megérti Cesar futurista terve mögötti ideát. Shakespeare-i családdráma, romantikus love story, film noir elemek, és egy Mátrix Neójára hajazó szuperhős történetszál is keveredik, ez pedig olyan koktél vagy sajtköltemény az első hasonlatnál maradva, ami nagyon sok embernek fogja megfeküdni a gyomrát. 
A Wachowskiék felemlegetése azért is jogos, mert nekik is van jó pár nagy költségvetésű művük (Speed Racer, Jupiter felemelkedése, Felhőatlasz), ami gyengén szerepelt kritikai és nézői oldalról a léptékéhez képest, de aztán egy nagyon elkötelezett rajongótábort alakakított ki azzal, hogy mert drasztikusan más lenni, mint a megszokott. Érdekes, hogy a Babylon is hasonló kultfilm státuszba került a mozirajongók körében, és annak is egyenes útja van a 2020-as évek megkerülhetetlen filmjei listákra.
Hogy ezt a Megalopolisznak is sikerül-e megjátszania, az egy nagy kérdés. Coppola nagyon szeretné, olyannyira, hogy Kevin Costner Horizontjához hasonlóan saját pénzét rajta bele, sőt, az egész 120 millió dolláros költséget maga állta, amihez nagyon értékes befektetéseit adta el, például a kaliforniai borászatát. Így nem csoda ez az létösszegző, mindent bele hozzáállás, a kreatív kontroll nélküli csapongó hangvétel, a szinte gyermeki alkotói önfeledtség, aminek a lenyomatával találkozunk a vásznon. Utóbbit támasztja alá az a motívum is, hogy a mai modern várostervezési szemlélethez híven Cesar tervezőstúdiójában gyerekek ötleteivel összhangban születik az új városrész, és a film zárása is az új generáció jelentőségét, az örökség fontosságát hangsúlyozza ki a maga művészi módján.
A Megalopoliszt nézni olyan, mint leülni egy világlátott, nagyon művelt, habókos nagypapa elé, aki a maga csapongó, szentimentális, értelmiségi módján ad elő egy bölcsességekkel és példázatokkal tarkított mesét a világ működéséről. Nem véletlen a meglátás, hogy az időskor a második gyermekkor, ez a fékezhetetlen önkifejezési vágy érződik a filmet nézve, ami nagyon zavarba ejtő tud lenni. Nagyon hullámzó minőségű a film, de mégis van mögötte valami erő, ami meg fogja találni a közönségét. Sokan viszont ott fogják hagyni a papát monologizálni, ami teljesen érthető. De ha meglátjuk benne az ártatlan gyermeki lelkesedést, akkor nem lehet rá haragudni, sőt, még építhetünk vele egy új jövőt is a politikai csatározások kicsinyességén túl.
