Freud: Az utolsó pszichoanalízis (Freud’s Last Session), írta és rendezte: Matt Brown, szereplők: Anthony Hopkins, Matthew Goode, Liv Lisa Fries, Jodi Balfour angol dráma, 108 perc, 2023., korhatár: 12 év MAX
Kamaradarab Istenről, életről és halálról
30 évvel azután, hogy Anthony Hopkins maga is eljátszotta C. S. Lewist, ebben a filmben idős színészként Sigmund Freud szerepébe bújva vitatkozik vele (az írót itt Matthew Goode alakítja). Ez a lassú és elgondolkodtató kamaradarab a II. világháború küszöbén és Freud elhatalmasodó betegségének végén kérdez Istenről, az életről és a halálról.
Sigmund Freud a pszichoanalitikus iskola megalapítója, az egyik olyan pszichiáter, akinek a nevét még azok is ismerik, akik nem érdeklődnek a téma iránt. Habár morva származású zsidó családból származott, élete összefonódott Béccsel, ahol nyolc évtizeden át élt és dolgozott, iskolát teremtve és tanítványokat kinevelve. Hat gyermeke született közben, a legfiatalabb Anna, aki nem csak követte a szakmában, de ő volt az is, aki 1938-ban, Ausztria német megszállása után Nagy Britanniába emigrált vele. Freud ekkor már húsz éve szenvedett állkapocsrákban és számtalan műtéten volt túl. Egy évre rá, 1939. szeptember 23-án Londonban meg is halt, de előtte szeptember 3-án találkozott egy meg nem nevezett fiatal oxfordi tanárral az egyik utolsó pszichoanalízisén.
Ez a fiatal oxfordi tanár a film története szerint nem volt más, mint C. S. Lewis, akit leginkább a Narnia krónikák szerzőjeként és Tolkien barátjaként ismerhet a nagyközönség. Pedig C. S. Lewis ezek mellett teológus is volt, és a BBC-n saját rádiósorozata volt a kereszténységről. Elköteleződése a vallás felé egész életében fontos volt a számára, még ha változó intenzitással is élte ezt meg, néha egészen az ateizmusig hátrálva belőle. Freudhoz is ekképp, keresztény gondolkodóként került.
A film egy nap eseményét meséli el, amelyben Anna Freud elmegy otthonról, út közben találkozik Lewisszel, aki az apjához siet. A két férfi először távolságtartóan vitatkozik, miközben a rádió egyre kétségbeesettebb híreket közöl, Freud implantátuma és állkapcsa pedig morfium nélkül már alig elviselhető, amihez Annára van szüksége, aki a saját életét hátrahagyva utoljára rohan haza. És idő közben Lewis múltáról is több dolog kiderül.
Úgy hangzik, mint egy színdarab? Mert az is, legalábbis színdarab alapján készült, hiszen az élet értelmének, Isten létének a megvitatása jellemzően nem egy akciódús film, kevesen is próbálkoznak vele. Ellenpéldaként a McDonagh fivéreket hozhatnánk fel, akiknek jellemzően filmként is megállnak a példázataik. Ez viszont nem az előbbiekre, hanem inkább az Isten a vádlottak padján című 2008-as filmre hasonlít, de míg azt egy tárgyalótermi feszült helyzettel sikerült jó ütemben dramatizálni, addig a Freud: Az utolsó pszichoanalízis múltbeli jelenetek beszúrásával próbálja sűríteni és oldani az egy légtérbe zárt beszélő férfiak monotonitását, mégis inkább csak darabos lett tőle a film.
A színészek természetesen kiválóak, hiszen nem csak a létező személyek adhattak kapaszkodót nekik, de gyakorlatilag 2 (+1) szereplő játszik a filmben végig, volt lehetőségük alaposan megformálni a karaktert. A kérdések, amivel a film foglalkozik, igaziak és mélyek, mégis talán képernyőn máshogy hangzanak, mint egy színház zárt és visszhangzó terében, a szomszédok szuszogása mellett. Egy filmben legalább akkora erővel kellett volna ezt a végzetességet vizuálisan is megmutatni, hogy ne az elhangzott érvek, hanem a képek zsigeri hatása vágja gyomorba a nézőt. Ez viszont nem történt meg, a vége után azt éreztük, hogy színházban ez valószínűleg erősebb lett volna. Ugyanezekkel a színészekkel pedig egyszerűen ajándék.
Semmiképp sem háttértévézésnek ajánljuk, hanem olyan estékre, amikor nézőként igazabb gondolatokra vágyunk. Akár társasággal is, hiszen a legnagyobb érdeme a diskurzus elindítása lehet.
