Hogyan tudnék élni nélküled?, rendezte: Orosz Dénes, szereplők: Törőcsik Franciska, Ember Márk, Brasch Bence, magyar zenés vígjáték, 105 perc, 2024., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Nincsen Rózsi tövis nélkül
Hiába van komoly udvarlója, Törőcsik Franciska Emberére talál a 90-es évek Balatonján, miközben Marics Peti egy szakadt kocka Ladából stíröli a csajokat. A Hogyan tudnék élni nélküled? Demjén Ferenc jól ismert dalaira épül, melyek a legváratlanabb pillanatokban csendülnek fel, mi pedig a gumimatracos-strandlabdás koreográfián ámulunk. Kit érdekel, mennyibe kerül a lángos tejföllel, sajttal, fokhagymával, zenés magyar vígjátékkal, amikor mindjárt itt a Karácsony, az meg ugye a szeretet ünnepe. 
Lili, a szépreményű énekes ugyan régebben megfordult néhány tehetségkutatóban, manapság kénytelen hakniból megélni, ahol a megrendelő olykor természetben akar fizetni. Komoly kapcsolata szomorú véget ért, így most kénytelen legjobb barátnőjére támaszkodni, akivel meglátogatják testvéreit és özvegy édesanyját. A fiatalok pakolás közben egy dobozkát találnak, amit felnyitva egy napló és levelek kerülnek elő. Bár jól tudják, hogy ilyet nem illik csinálni, kíváncsiságból beleolvasnak és kiderül, anyának egyszerre két pasi csapta a szelet. Ne szépítsünk, léteznek szar szülők, de azért az emberek többsége eszményíti a saját szüleit és egyáltalán nem akar tudomást szerezni azok szerelmi életéről (a születésének körülményeiről meg aztán pláne nem). Lili anyja 1994. nyarát a Balatonon töltötte és annak ellenére, hogy komoly udvarlója volt – aki mellett talán kicsit unalmasnak tűnt az élet, de mégis csak a tenyerén hordozta -, megismerkedett egy zenész sráccal. Utóbbi természetesen sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, de néha meg kell hoznunk kevésbé kellemes döntéseket. A kalandból és bonyodalmakból természetesen a barátok, barátnők és a szülők is kiveszik a részük. Ez így leírva tök jól hangzik, még akkor is, ha a szereplők a legváratlanabb pillanatokban kezdenek el Demjén-dalokat énekelni.
Leírni is szörnyű, de bizony már 16 éve annak, hogy a Mamma Mia! a mozikba került és bebizonyította, nincs rossz hangú férfi színész, csak vájtfülű közönség. Az angolul éneklő világhírű svéd együttes dalai egymás urán elénekelve olyan jól működtek romantikus zenés vígjátékként, hogy a folytatást sem úsztuk meg, Agnetha, Björn, Benny és Anni-Frid nyugdíjalapjának kezelője pedig elégedetten dörzsölhette a tenyerét. Nincs is abban semmi kivetnivaló, ha valaki ezt látván úgy gondolta: „De hiszen ilyet mi is tudunk!”, hiszen a magyar popzene jobbnál-jobb előadók jobbnál-jobb dalaival jelent egyet. Sőt, mi ebben is megelőztük a világot, hiszen a Csinibaba és a Made in Hungária ötlete már a Mamma Mia! előtt megszületett. Aztán jött a Pappa Pia és az El a kezekkel a Papámtól!, melyek nem igazán tettek jót a magyar zenés vígjáték műfajának, a #Sohavégetnemérős pedig kevésnek bizonyult a renomé visszaállításához.
Ha zenés vígjátékot kéne csinálnom Magyarországon, ráadásul romantikusat (mintha lenne másmilyen), akkor jó eséllyel én is Demjén Ferenc dalai között kezdenék el kutakodni, a Republic, a Kispál és a Borz, Horváth Charlie vagy a Pokolgép számai már jobban megizzasztanának. Rózsi dalai közül elég sok érinti a szerelem témáját, amire már fel lehet építeni egy egészestés filmet. A #Sohavégetnemérős, a Nyugati nyaralás és az Egynyári kaland sorozat a Balatont választotta helyszínéül, mert bár drága a lángos, koszos a víz, a tudjuk kik megvették maguknak az egészet és horvátba amúgy is olcsóbb, még mindig jól eladható, ha fiatalságról, szerelemről, szabadságról, kalandokról vagy éppen a nosztalgiáról van szó.
Ez a film naplóbejegyzéseket és levelezéseket elevenít meg a vásznon, még pedig úgy, hogy a fiatal felnőtteket visszarepíti azokba az időkbe – 1994-be és 1995-be -, amikor a szüleik voltak azok. A cselekmény túlnyomó része tehát a kilencvenes évek Balatonján játszódik húsz év körüli szereplőkkel, akiket a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó színészek alakítanak, maga az atmoszféra pedig sokkal inkább a hetvenes-nyolcvanas éveket idézi meg.
Jelenleg ott tartunk, hogy akarva-akaratlan megkülönböztetjük a százmilliókból, milliárdokból készült filmeket és azokat, amiket bérelt eszközökkel a barátok és támogatók segítségével hoztak össze potom összegekből. Ez régen is így volt, most is így van és valószínűleg a jövőben is így lesz, akármiben is reménykedik az ember. Amit az elmúlt években láttam és tapasztaltam, csak megerősíti bennem azt, hogy a szükség, a pénzhiány előhozza a filmesből a kreativitást és rákényszeríti arra, hogy több szakmában is kipróbálja magát (operatőrként, vágóként, színészként, forgatókönyvíróként, rendezőként, zeneszerzőként stb.). Az pedig, hogy a néző és a kritikus kevésbé elnéző a drágább alkotásokkal szemben, teljesen természetes, ugyanez a cipő, a szálloda, az autó, de még a citromos nápolyi esetében is így van. Ha egy drága filmben a zenés-táncos részek markánsan különböznek a többitől és az ének nem követi a szájmozgást, nem túl szerencsés, mint ahogy az sem, ha a sztori esetlen és a karakterek nincsenek kellően kidolgozva. A szereplők öregítése, a csacska poénok, Demjén már-már termékelhelyezés-szerű megjelenése, a tánckoreográfia, a dalok feldolgozása, átirata ugyancsak megosztóan fognak hatni.
Nem vagyok akkora Demjén rajongó, hogy egyértelműen kijelentsem, méltó-e az a film az ő munkásságához vagy sem, én minden esetre elvoltam és jól szórakoztam, amikor nevettem, azt nem kínomban tettem. Láttam már jobb magyar filmet, de rosszabbat is. Azt, hogy egy könnyed nyári film bemutatóját miért kell karácsonyra időzíteni, nem tudom, mint ahogy annak az okát sem, hogy miért egy másik magyar film után közvetlenül mozikba küldeni, amelyik ráadásul nagyon szépen teljesít a jegypénztáraknál. Szintén nem tudom, miért kell egy moziplakátról egyeseket lehagyni és egy olyan autóval fotózkodni, amelyik még csak nem is szerepel a filmben. Egy valamit ugyanakkor biztosan tudok és ennek egyébként nagyon örülök, tehetséges fiatal színészek és színésznők terén kifejezetten jól állunk. Igazán megbecsülhetnénk őket most már néhány igazán jó filmmel.
