A szurdok (The Gorge), rendezte: Scott Derrickson, szereplők: Miles Teller, Anya Taylor-Joy, Sigourney Weaver, William Houston, Sope Dirisu, amerikai romantikus-scif-horror-akciófilm, 127 perc, 2025., korhatár: 12 év Apple TV+
A románc és a rémek
Miles Teller és Anya Taylor-Joy jól működő románca sajnos csak egy gazdatest A szurdok című filmben, a belőle előtörő csápok pedig egytől egyig egymástól teljesen elidegenülve mozognak, de nincs is esély arra, hogy találkozzanak. Hiszen van köztük akció, rémmese, történelmi konteó, összecsapott forgatókönyv, de szépen kitalált szürreális disztópia is. 
A világ a hidegháború vége után még mindig keleti és nyugati félre oszlik, főleg itt, ezen a senki által nem ismert helyen, egy ködben úszó hatalmas szurdok két oldalán, ahol egy-egy őrtorony áll csak, bennük egy-egy őrszemmel, akiknek az egyetlen küldetése az, hogy a mélyben rejlő gonoszt, ne hagyják kitörni. Ezek az őrszemek tűzben edzett, megkeseredett, magányos harcosok, de Levi (Miles Teller) és Drasa (Anya Taylor-Joy) kettőse mégsem hasonlít mindenben az elődeikre, mert ők felrúgva minden szabályt, kommunikálni kezdenek egymással. A vonzalom pedig az első pillanattól kezdve benne van a levegőben. Még akkor is, ha az kénes-füstös derengés csak, amit néha felismerhetetlen üvöltések szabdalnak darabokra.
A film tetemes része a baljóslatú mélyedés ellenére is a kettejük között kialakuló románc elmesélése, ami a szokatlan körülmények miatt érdekes és eredeti, ráadásul szerencsére még úgy is jó a kémia közöttük, hogy nagyon sokáig nincs kémia közöttük, mert legfeljebb csak olyan képkivágásban szerepelnek együtt, ahol hangyáknak látszanak. A titokzatos veszély és a lassú építkezés kimondottan jót tesz a filmnek, és ezzel nekik is, viszont egy adott ponton túl már mintha a kapcsolatuk sem lenne olyan fontos. Ugyanitt a történet is ritmust vált, és nem csak ők változnak, hanem a zsáner is: hirtelen szörny-akció-disztópia nő ki belőlük, mint egy bennük szunnyadó, túl sok csáppal rendelkező szörny, de a forgatókönyv viszont már nem tud ekkorát fogni. A csápok széttartanak, a megoldások pedig innentől kezdve egyre sablonosabbá válnak, hogy aztán a film lezárásához érve nézőként már csak azzal lephessenek meg minket, hogy a kiszámíthatóságot is túl lehet tolni.
A szurdok képi világa ugyanígy nem teljesen egységes. Az épített díszlet szürreálisan szép, az Expedícióra vagy a Noéra emlékeztet a legjobb pillanatiban, de a többiben is tisztességesen átgondolt. A digitálisan hozzátoldott vizualitás viszont néha esetlen, máshol zavaró. Összességében pedig valahol az előbb említett kettő, és az Iron Sky: Támad a Hold között van félúton, és habár az arany középút a legtöbbször maga a megoldás, de itt inkább csak azt jelenti, hogy egyszerűen nem döntöttek az irányvonalról. Túl sok mindent próbáltak belezsúfolni (ami a lassú tempója miatt akár képzavar is lehetne, habár a képzavar önmagában is jól körülhatárolja a filmet), de talán még ezzel együtt is sikerülhetett volna, ha ezt a mindent mondjuk a vígjáték irányába tolják el, mint ahogy a Ház az erdő mélyén tette. (Valószínűleg az is elmond valamit, hogy már a negyedik olyan filmre hivatkozunk itt, ami nem ez.)
Pedig azért nem rossz annyira, főleg egyes részei, de inkább csak ígéretes ötlet maradt, egy meglehetősen megúszós megvalósításban. Kár érte, és főleg kár a színészekért.
