A majom, iró-rendező: Osgood Perkins, szereplők: Theo James, Christian convery, Tatiana Maslany, Colin O’Brien, amerikai horror, 95 perc, 2025, 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
Az idézőjelek is ölnek
Mégis milyen film lehet az olyan, amiben két háttérben kolbászoló redneck egy bolhapiacon kinéz magának két vadászpuskát, majd azt mondja egyik a másiknak: “menjünk a plázába!” Vicces, szatirikus, polgárpukkasztó. Osgood Perkins legújabb rendezése, A majom ugyan valóban bír mindhárom jelzővel, az összhatás mégis felemás érzetet kelt.
Bill és Hal (mindkettő: Christian Convery fiatalon, Theo James idősen) nem éppen szokványos ikerpár, különbözőbbek nem is lehetnének. Hal visszahúzódó, csendes, teszetosza lúzer, míg Bill egy erőszakos bully, aki még saját ikertestvérét is ott szívatja, ahol tudja. Ami legfőképp azért kellemetlen Hal számára, mert egész gyerekkorukat kénytelenek együtt tölteni, még a szobájuk is közös. Egy nap aztán megtalálják a rég felszívódott apjuk egyik hátrahagyott holmiját, egy egy dobbal felszerelt, felhúzható játékmajmot. Ezzel egyidőben pedig rejtélyes halálesetek követik egymást a környéken (de még milyenek!).
Bóklásszunk, akár Maine állam kisvárosaiban vagy a Sziklás-hegység hófödte lankáin, Stephen King univerzuma nem túl jó hely. Ha épp nem ocsmány szörnyek, szellemek, elátkozott tárgyak vagy helyek okoznak rémületet, akkor maguktól sanyargatják egymást a jónépek, testileg és lelkileg egyaránt. Vagy magányos őrültek ülnek tort, kihasználva az emberi gyarlóság és diszfunkcionális társadalom adta lehetőségeket, vagy a mindennapi erőszak megnyilvánulásai ütik fel a fejüket fájóan hétköznapi és “evidens” módon, történjék az akár egy családi ház vagy iskola falain belül. Efelől nézve pedig a fantasztikus rémségek a társadalmi traumák szimbólumaiként, mintegy megtestesült “végpontjaiként” értelmezhetőek – okozatokként és nem okokként. Túlvilági és nagyon is evilági szörnyűségek terrorizálják közös erővel King szereplőit, ember legyen a talpán, aki épp ésszel kibírja e rengeteg gyötrelmet.
A majom hamisítatlanul hozza ezt a fajta King-élményt, de mégis máshogyan, mint ahogy a sötét és komoly karakterdráma által vezérelt King-szövegektől elvárhatnánk. Ugyanis, elsőre lehet, hogy nehezen hangzik hihetőnek, de filmünk inkább tűnik egy gore elemekkel operáló vígjátéknak, mintsem “normális”, vagy akár “humoros horrorfilmnek”. Elég éles váltás ez egy rendezőtől, aki előzőleg egy zord és okkult, metafizikai húrokat is pengető sorozatgyilkosos horrorral ért el nagy sikert.
Az első meglepetés már a kezdő jelenetben nyakon ver minket, amikor a régiségkereskedésbe berontó pilóta és a boltos interakciója során azt tapasztaljuk, hogy a baljós horrorisztikusság a bekúszó groteszk farvizén szépen fokozatosan fekete humorba csap át. Ezután pedig nem nagyon engedi meg máshogyan nézetni magát a film, mint vérrel és fekete humorral átitatott jelenetek láncolatának (szegény Ida néni kimerevített képe azóta is előttem lebeg), mindezt nyakon öntve a karakterek iránt táplált ironikus és cinikus távolságtartással. A rengeteg elmeroggyant, gonosz és buta karaktert elnézve, melyektől az elátkozott játékbábu még a leginkább kezelhető istencsapásának tűnik, előbb gondolnánk egy új Postal 2, mintsem egy Stephen King-adaptációnak A majmot.
Noha e sorok íróját a legkevésbé sem zavarja a film antihumanista hangvétele (sok nagy mű uralkodó alapállása ez, Jorgos Lanthimos filmjeitől kezdve a South Parkon keresztül a Black Mirrorig bezárólag), azért megülheti egyes nézők gyomrát a karakterek ilyesféle kinevetése, hiszen esetünkben olyan horrorfilmes elemekkel keveredik, mint a gore vagy a jump-scare, ami zsigerileg is megdolgoztatja a befogadót (a már-már szintén vígjátékká váló Bohócrém karácsonyához hasonlóan). Ám itt jön az, hogy Oz Perkins, bár ambiciózus vállalást kísérel meg egy ilyen hangvétel- és műfajmix-szel, sajnos néha leejti a kezei között forgó komponenseket.
Perkins, bár jó rendező, nem túl jó forgatókönyvíró, a Juliska és Jancsit és a Longlegset ért negatív kritikák is a filmek végére széteső cselekményt, a logikai bakikat és a formának alárendelt tartalmat emelik ki. A majom ebből a szempontból előrelépésnek mutatkozik, sőt, képes sikerrel hozzáírni olyan Kingre jellemző motívumokat (iskolai bullying, destruktív családi minták, komplex szimbólumokként értelmezhető túlvilági gonosz), melyeket az eredeti (Kinghez képest vékonyka) szöveg kevéssé tartalmaz, mégpedig úgy, hogy ezek a síkok nem a semmibe futnak ki, viszonylagos ívük is van, és jól szervesülnek egymásba (amit pl. a Longlegs végéről a kritikus hangok hiányoltak).
Mégis félrecsúszik valami, mégpedig a hangvétel belövése. Egy olyan, elméletileg homlokegyenest ellentétes hatásmechanizmusokat mozgató műfajkeveredés esetében, mint amilyen a horror-vígjáték, nagyon érzékenyen, körültekintően és átgondoltan kell adagolni a horror- és a humorfaktort. Nagyon egyértelműen kell rájátszani a műfaji konvenciókra (pl. Trancsírák), mert különben hamar kioltják egymást a hatáselemek, értetlen fejvakarásra késztetve a nézőt. Gondoljunk, akár a műfaj klasszikusára, a Gonosz halott 2-re, vagy a közelmúltból egyik kedvenc példámra, a Bohócrém karácsonyára, ezek a filmek úgy képesek humorosak lenni, hogy közben nem feledkeznek meg arról, hogy félelmet/undort keltsenek. Ezáltal pedig egy igen intenzív, egyfajta vonzó-taszító, igazán “felforgató” élményt nyújtanak az arra nyitott nézőnek. Nem ural el mindent az irónia, nem távolítanak el maguktól, sőt, aprólékosan építik szimpatikus karaktereiket, így pedig “magukba bevonva” működtetik hatásmechanizmusaikat.
Ez A majom esetében sajnos nem igazán valósul meg, mert Perkins nem bír megálljt parancsolni a vígjátéki hangvétel előrenyomulásának. Addig tolja “fullba a kretént”, a döntési szituációkban, addig áldozza fel karakterépítési ambícióit az éppen kecsegtető infantilis poén oltárán, amíg egyetlen szimpatikus szereplő sem marad, ezáltal kirántva a talajt az izgalmas szituációk, a feszültség, sőt, a hangulat (vagyis a horrorfilmes szegmens) alól. Ennek megfelelően pedig a néző elkezd ironikus távolságot tartani az egész filmtől, két hatalmas idézőjel közé bezárva azt.
Összességében A majomnak egy egészen más síkra sikerül helyeznie magát: a South park és a Lanthimos-mozik “semmit ne tessék komolyan venni” abszurd-szatirikus síkjára, ami a horror-vígjáték műfajához képest egy teljesen más regiszter, más törvényszerűségekkel. A film utolsó mondatát így nem igazán lehet hova rakni, mert ugyan szépen épülni látszott a játékmajom szimbolikus funkciója, e felépítettségen léket ver az irónia, ez pedig azt eredményezi, hogyha mégis komolyodni akarna a film, akkor kizökken a néző abból a fajta élvezetből, amit a karaktereken való gúnyolódás nyújtani képes.
A majom azoknak való, akik bírták a Volt egyszer egy… Hollywood lángszórós végét, vagy A szer utolsó húsz percét (jelen sorok írója ilyen egyébként). Végtelenül karikaturisztikus, nyers, bárdolatlan, az arányok is félrecsúsztak némileg – de talán pont ezekért a fésületlenségekért szerethető egyszernézős “ez meg mi volt?”-film.
