Akasszátok őket magasra! (Hang ‘Em High), rendezte: Ted Post, forgatókönyv: Leonard Freeman, Mel Goldberg, producer: Leonard Freeman, szereplők: Clint Eastwood, Inger Stevens, Ed Begley, Pat Hingle, operatőr: Richard H. Kline, Leonard J. South, vágó: Gene Fowler Jr., zene: Dominic Frontiere, gyártó: Leonard Freeman Productions, The Malpaso Company, amerikai westernfilm, 114 perc, 1968 (Approved), United Artists
1968-ban megérkezett Hollywood válasza az olasz spagettiwestern-dömpingre, Clint Eastwood korai klasszikusa, az Akasszátok őket magasra! egyben egy keserű látlelet is a XIX. századvégi Amerikájáról. Ahol a törvényt az utolsó pontig szigorúan betartó főhős önkéntelenül is bekerül a kudarcot vallott jogrendszer embertelen húsdarálójába.
Oklahoma állam, a XIX. század legvégén. Jebediah Cooper (a nagyszerű és utánozhatatlan Clint Eastwood, ki más?) egykor a törvény embere volt, most azonban visszavonultan, marhapásztorként tengeti mindennapjait farmján, nyugodt életet élve. Mindaddig, amíg egy csapat lovas tűnik fel és főhősünk sorsa egy pillanat alatt megpecsételtetik. Az egy dolog, hogy Cooper nyájáról kiderül, hogy lopott, de a hírt hozó úriemberek ezzel együtt még meg is lincselik a megszeppent, hasztalanul magyarázkodó Coopert – hiszen a marhák előző és valódi tulaja halott, és minden kétséget kizáró bizonyíték nélkül csakis a volt ügyvédre lehet kenni a balhét. Ugyan az események izgalmától teljesen lázba jövő csoportnak néhány tagja részéről felmerül a gondolat, talán mégsem kellene ezt tenniük egy valószínűsíthetően ártatlan emberrel, ám végül a többség hangja a mérvadó, akik azt mondják nincs mese, a feltételezett bűnöst bizony akasztani kell.
Miután Cooper nyakába kerül a hurok, nem is élvezik sokáig az agonizáló fiatalember látványát, azonban ez még nem a vég, korántsem: egy éppen arra bóklászó marsall megmenti a haláltól a marhapásztort. Noha nem puszta jóindulatból és önzetlenségből, csak annyiról van szó, hogy a helyi város kiskirálya, Fenton bíró szereti maga elítélni a bűnözőket és végignézni a felakasztásukat. Az pedig, hogy az általa uralt területen magán kívül valaki más is gyakorolja a törvényszék feladatát, egyenesen megengedhetetlen számára. Cooper ártatlansága végül tisztázódik, majd a bíró seriffcsillagot biggyeszt a férfi mellére, hogy felkutassa és lehetőleg élve visszahozza az őt meglincselő férfiakat, hogy aztán Fenton boldogan a bitófára küldhesse őket. Cooper tehát felkerekedik, hogy levadássza a bűnösöket, hiszen nem tűrheti, hogy becsületén folt essen, és az új újdonsült marsall szeme előtt a bosszúvágy mellett hatalmas kötelességtudat is lebeg – hiszen a törvény az törvény!
Az Akasszátok őket magasra! zseniális nyitójelenete alapján akár még Clint Eastwood Névtelen Férfijának a deheroizálása, a karakter rendíthetetlen jellemének a sárba tiprása is lehetne. Minek során a Dollár-trilógiában látott verhetetlen képet lecsupaszítják, az őt eljátszó színészt is megfosztják legyőzhetetlen és mitikus státuszától (valahogy úgy, ahogy az amerikai ikonnal, John Wayne-nel tették az Iwo Jima fövenyében), és valószínűleg a korabeli kritikusok, valamint az utókor is megjegyezné ezt a húzást, ha Sergio Leone filmjei ugyanolyan sikert arat annak idején a tengerentúlon, mint saját hazájában.
Csakhogy a Dollár-trilógia hiába vált népszerűvé Olaszországban, Eastwood szülőföldjén még mindig az a feltörekvő, jól fésült, jóképű mellékszereplő volt, aki a Rawhide című tévésorozatban csillogtatta meg hétről-hétre az akkor még nem sok figyelő szemet bevonzó tehetségét – és aki emiatt (meg még annak okán, hogy az 1966-67-es év nagy részét a Dollár-trilógia angol nyelvű változatának utószinkronizálásával töltötte), kifejezetten dühösnek és frusztráltnak érezte magát.
Viszont a Leone-filmekért kapott gázsi nem jött rosszul, és végül ahelyett, hogy elszórta volna, alapított egy saját produkciós céget (The Malpaso Company), és oda forgatta vissza a pénzt – az utókor a megmondhatója, hogy ez bölcs döntésnek bizonyult. A cég új kapukat nyitott meg Eastwood számára. Bár a Dollár-trilógiát kevesen ismerték az Államokban, a kifinomultabb és tájékozottabb filmesek több órányi bizonyítékot kaptak arról, hogy a szúrós szemű cowboy tökéletesen alkalmas a keménytökű főhősök eljátszására. Kapott is az alkalmon, amikor az orra alá dugták az Akasszátok őket magasra! forgatókönyvét (állítólag miatta még a McKenna aranyában is elutasított egy szerepet), amit úgy jellemeztek, mint laza átmenetet Rawhide és a Leone-westernek között. És valóban: a film hibátlanul magolja be és mondja fel az olaszoktól átemelt vonásokat és tulajdonságokat, miközben még hozzá is adja a recepthez klasszikus amerikai vadnyugati mesék összes báját és idealizáltságát (már ami a főhőst illeti).
Már ez felvet egy hatalmas problémát, ugyanis az, hogy az Akasszátok őket magasra! eme két világ és két különböző berendezkedés között próbál hiteles, de közben mégis romantizált képet adni a századforduló vadnyugatának állapotáról. A „sokat markol, keveset fog”, vagy még inkább a „két szék közt a padlóra” tankönyvi példázata lehetne – de csak feltételes módban, mert Ted Post rendező remekül megoldotta a feladatot. Eleve már az érdekes, hogy az amerikaiak gyakorlatilag lemásoltak egy olyan formulát, amit korábban az olaszok pont róluk másoltak le (hát mi ez, ha nem egy gigantikus paradoxon?).
Ez a különös zsánermix már alapból is figyelemre méltóvá teszi a filmet, ha nem egyenesen kiemelkedővé a korszak és az azt megelőző évek egykaptafás amerikai westernjei között. Ugyan az oklahomai kisváros tiszta, szép, fehér homokkal borított, letisztult képi világgal rendelkező település, ahol nyoma sincs a spagettiwesternek mocskának, Cooper is messze áll az amorális, mosdatlan poncsós antihőstől, azonban az intézményes igazságszolgáltatás és az önbíráskodás közötti vékony határvonal elmosódása. A vadnyugat alkonyáról megfestett éles és felkavaró kép már egyértelműen az italók stílusát idézi.
Mindennek a középpontjában pedig az Eastwood alakította főhős áll, aki hiába próbál változtatni az irányelveken, végül rádöbben, hogy egy nagyobb rendszer, egy nagyobb gépezet fogaskereke, amely sokkal hatalmasabb nála, így végső megoldást nemhogy nem lel, de nem is lelhet soha. Eastwood Névtelen Férfijával szembe menve itt már maga az eltökélt, erkölcsös jófiú mintapéldánya, ehhez mérten vasalt ingben, fényes csizmában, tiszta ruházatban, simára borotvált arccal jelenik meg (Clint papa a Dollár-trilógia óta mintha minimum tíz évet fiatalodott volna). Becsülete megkérdőjelezhetetlen, tulajdonképpen a klasszikus vadnyugati szerepet öltötte magára, ez pedig egyrészt eloszlatja róla a Névtelen Férfi miatt rátelepült ködöt és egyaránt teszi érdekessé Cooper figuráját. Még az egyszerűsége ellenére is, mivel az Akasszátok őket magasra! velejét pont az adja, hogy ez, a törvényt az utolsó pontig szigorúan betartó karakter önkéntelenül is bekerül a kudarcot vallott jogrendszer embertelen darálójába. Ahol a vádlottakat korra és sokszor ártatlanságra való tekintet nélkül felakasztják, hiszen az mégsem engedhető meg, hogy véletlenül csorba essen a magát tökéletesnek mutató kisváros hírnevén.
1899-et írunk, amikor az egykoron gátlástalan, haszonvadász, bármikor bármit különösebb felelősségre vonás nélkül megtehető banditák lakta vadnyugat legeslegutolsó rejtett zugát is kíméletlenül felszámolta a kormány és az egységes törvény. Az aranykornak már régen vége, a rend és a jog pedig a letűnt világ utolsó maradványait is elsöpri. Nehéz és viszontagságos idők ezek, mivel a több száz évig érlelődött férfias, nagyrészt kötöttségek nélküli értékeket nehéz felülírni. Hiába minden törekvés, hiába a civilizáció, a rend és a béke erőltetett integrálása, a törvényen kívüliektől hemzsegő, több múltbéli háború sebhelyeitől ékeskedő vad vidék a generációk egész során átívelő megingathatatlan attribútumok miatt sem hagyja magát, a politikai és a kormány nyomására meg főleg nem.
A XX. század derekán járó Amerika tehát két világ között őrlődik, a régi és az új ennek köszönhetően elkerülhetetlenül véleménykülönbségekbe és konfliktusokba ütközik egymással, amelyet már rögtön be is mutat a nyitójelenet, ami voltaképpen azt szimbolizálja kicsiben, mellyel Cooper és a néző is szembesül, amikor főhősünk feltűzi magára a seriffcsillagot. Hamar kiderül, hogy az új, ami görcsösen le akarja rombolni a régit, nem sokban különbözik attól, amelynek sírjába elkeseredetten be szeretné verni az utolsó koporsószöget is.
Mivelhogy ez az új rendszer az ártatlanság vélelmét még csak hírből sem ismeri, és mert a zökkenőmentesen és igazságosan működő jogrendszer látszatát a hierarchia hiányának ellenére is minden áron fenn kell tartani, a bitófán bűnös és ártatlan is egyaránt megfordul. Ennek a zűrzavarnak a trónján egy olyan ember ül, akinek kezében túlságosan is korlátlan hatalom összpontosul ahhoz, hogy tiszta maradjon. Ennek következtében egyenes út vezet bírói értékrendjének eltorzulásához – no meg persze Cooper rendszeridegenségéhez, aki tökéletesen összeegyeztethetetlen ezzel a magából kifordult, barbár világgal.
Ironikus módon hiába hisz az ártatlanság vélelmében és hiába nem akar gyilkolni, legtöbbször mégsem képes élve a törvény színe elé hurcolni a vádlottakat, és ha mégis, az igazságszolgáltatás teljesen máshogy zajlik, mint ahogy kellene és ahogy azt elképzelte. Ennek pikantériája a bizarr, már-már szürreálisnak is mondható akasztás-jelenet, ahol a szerencsétlen elítéltek kivégzése közben az eseményen összegyűlt tömeg elégedetten morajlik, kedélyesen énekelgetnek a férfiak, nők és gyerekek, a boldog árusok pedig mosolyogva kínálgatják az ételt és italt, mint egy karneválon. Az üzletemberek meglátták ebben a hatalmas piaci rést, és ahogy ma valóságshow-kat és sportmeccseket nézünk, anno szintén kíváncsi közönség akart egyszerre szemtanúja lenni egy-egy akasztásnak. Szomorú, megdöbbentő és kínos látlelete ez az akkori és a jelenkori emberi szokásoknak, egyúttal szemtelen fricska a vadnyugat legeslegutolsó végnapjait élő, a klasszikus amerikai westernekben agyonidealizált „civilizált” társadalom felé.
Ehhez mérten a nyomasztó hangulatú történet (amelynek tempóját az amúgy felesleges romantikus szál akasztja meg egy kicsit) remek befejezést kap. Cooper az elcseszett jogrendszertől megcsömörlötten veszi le a seriffcsillagot, ámde végül enged saját kötelességtudatának, majd beletörődve ebbe visszahelyezi azt, egyfajta Délidő-utánérzésként – merthogy a rendszer nem tökéletes, de legalább van, még ha néha olyanoknak is kötél kerül a nyakába, akik nem érdemlik meg. Keserű happy end ez egy egyébként sem túl szívderítő filmhez, amely könnyen lefordítható a jelenkori állapotokra is. És mindezt végiggondolva mind a filmben, mind a saját világunkban látottakkal kapcsolatban is könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a törvény hatalmasságának látszatát minden áron fent kell tartani. Különben mi lenne a társadalommal?
