Mr. Scorsese, rendezte: Rebecca Miller, megszólalók: Robert De Niro, Daniel Day-Lewis, Leonardo DiCaprio, Mick Jagger, Thelma Schoonmaker, Steven Spielberg, Sharon Stone, Jodie Foster, Paul Schrader, Margot Robbie, Cate Blanchett…, életrajzi dokusorozat, 5 rész, részenként kb. 50-60 perc, 2025., korhatár: 15+ Apple Tv+
A szent bűnös portréja
Amikor egy olyan elismert rendezőről mint Martin Scorsese új doksi készül, felmerül a kérdés: van-e még bármi, amit megtudhatunk az unásig ismert anekdotákon és az életrajzi tényeken túl? A válasz: igen.
A hollywoodi fenegyerekek közül eddig Spielbergről, Brian De Palmáról és John Miliusról készült nagyobb lélegzetvételű egész estés portré, velük ellentétben a Mr. Scorsese ötrészes. A rendező, Rebecca Miller neve is ígéretessé tette a produkciót, hiszen a férje nem más, mint Daniel-Day Lewis. Ezek után bízhatunk abban, hogy a régi ismeretségnek köszönhetően Scorsese hajlandó lesz még jobban megnyílni. Az egyben elérhető öt epizódot megnézve az eredmény vegyes, de semmiképp sem csalódást keltő.
A sorozat legnagyobb teljesítménye, hogy árnyalja a már ismert képet. Ez leginkább az első epizódról mondható el: jobban megismerjük a családi hátteret, a találkozást az egyházzal, és az első filmes szárnypróbálgatásokat. A szülők, a nagyhangú Catherine és a komolyabb Charles számos Scorsese filmből ismerős lehet, (róluk Marty még fiatalon készített egy nagyon kedves dokumentumfilmet Italianamerican címmel), de sokkal több mostanáig nem derült ki a családi háttérről. Valójában volt egy balhés bátyja, Frank (2021-ben halt meg), akiről a rendező mostanáig szinte alig nyilatkozott, illetve egy apai nagybátyja, aki valóban szoros viszonyt ápolt a környékbeli gengszterekkel.
Miller első nagy truvája az, hogy Martyt a gyerekkori barátaival együtt mutatja, kikkel egy asztal körül ülve emlegetik fel a múltat. Az utca törvényeit jól ismerő fiúk továbbra is szűkszavúak maradnak bizonyos események kapcsán. Scorseset az elkallódástól elsősorban a betegsége menti meg: Spike Lee őszinte humorral mond hálát az asztmának. A klimatizált levegő az asztmájának is jót tett, ami a tényleges magyarázata annak, miért járt sokszor moziba a szüleivel. Külön szép megfigyelés, ahogy a Nagymenők és a Casino írója, Nick Pileggi párhuzamot von Scorsese filmimádata és a kényszerű szobafogság között: az ablakok, mint a filmkockák úgy tárultak a kis Marty elé, ahogyan a külvilágot figyelte.
A baráti körön belül az egyik fiú korai halála az az eddig ismeretlen elem, amitől megértjük hogyan mélyült Scorsese konfliktusa az egyházzal és a környezetével. Rendezőként Scorsese először az itt bemutatott baráti kört mozgatja a kamera előtt a Vesuvius VI című, római korban játszódó, „nyomozós” filmben. Ezután következik a három rövidfilm, amivel bebizonyítja a tehetségét: ezek a What’s a Nice Girl like You Doing in a Place like This?, az első gengszter témájú filmje, az It’s Not Just You, Murray!, és a vietnámi háború őrületére reflektáló The Big Shave.
Az első nagyjátékfilmje, a Ki kopog az ajtómon? kapcsán érdekes adalék, hogy először csak a haveri körrel szerzett ivós, verekedős élményeket szőtte egybe, ami önmagában nem működött, és ezután került be a szerelmi szál. A főszereplő, a Harvey Keitel által alakított J.R. az olasz-amerikai neveltetése miatt képtelen elfogadni amikor a nő bevallja neki, hogy korábban nemi erőszak áldozata volt. Az ő szemében a vágyott nőnek érintetlennek kellene lennie. A hitelesség szembemegy a korszellemmel: 1968-at írunk, és a szexuális forradalom idején furcsán vette ki magát a fiú konzervativizmusa.
A baráti kör hasonlóan szűkszavú Scorsese ekkoriban kötött házasságáról, arról inkább az első lánya mesél. Elmondja, hogy fiatal apaként nyilvánvalóan nyomasztotta a karrierépítés, no meg a 60-as évek sodró lendülete, de közben kiderül, hogy Marty esténként továbbra is az anyjánál vacsorázott. Az egyéb magánéleti viharai csak később kerülnek kifejtésre, az első epizód utolsó része a kezdeti kudarcokról szól. Az egyetemi ismeretség (no meg a zenei érzék, és a filmes tehetség) Scorseset eljuttatja a Woodstock stábjába, ám a rendező Michael Wadleigh kisajátítja a filmet, megfosztva Scorseset a társrendezői kredittől. A mai ismereteink mellett pedig nehéz elhinni, hogy ekkor még a Honeymoon Killers rendezői székéből is kirúgták öt nap után, bár erre Scorsese utólag azt mondja, hogy a házassága széthullásával más irányba akarta vinni a filmet.
A B-filmes vonalon végül az 1972-es Boxcar Bertha az, amivel ő is megjárja a Roger Corman-féle olcsó, látványos, véres filmiskolát. Ahogy már gyerekként is, Scorsese itt is snittről-snittre eltervezett és megrajzolt mindent. A bemutatót követően történt az a sokszor elmesélt eset, hogy a színész-rendező, John Cassavettes, a független filmezés legismertebb figurája leszidta őt, ami Scorseset arra sarkallja, hogy nekifogjon az Aljas utcáknak, de nincs se finanszírozó, és a szereplőgárda is alig áll össze. Az első rész Robert De Niro huncut mosolyával ér véget, aki többször is Scorsese megmentőjének bizonyul.De Niro a 2. epizódban a baráti társaság körében is megjelenik. Fiatal suhancként egy másik bandával lógott, így látásból már ismerték egymást Martyval. Miller itt húzza elő a másik ászát: a De Niro által játszott önsorsrontó Johnny Boy ihletőjét is kamera elé ülteti, aki bevallja, képtelen volt szembesülni a filmbéli önmagával, ezért inkább átment egy másik moziba megnézni a Doktor Zsivágót. De Niro és Scorsese együttműködésének nagy pillanatairól alig derül ki valami új.
A Taxisofőr kapcsán Jodie Foster szolgál érdekességgel, ahogy elmeséli, a sajtónak Cannes-ban leginkább ő nyilatkozott, egyrészt mert tud franciául, másrészt Scorsese és De Niro a szobájukban bujkáltak. Marty az itt elnyert Arany Pálmától elszállva készíti el a New York, New York-ot. Számos, kivágott snittel tarkítva mesél a forgatás kokainporos káoszáról, ahol a klasszikus musicalhátterek előtt dokumentarista/improvizatív stílusban igyekezett két művész kapcsolatát végigkövetni.
A Dühöngő bika című film Scorsese híres megtisztulása. Eredetileg nem érezte a magáénak a történetet, mégis mindaz, amit hozzátett, a Dühöngő bikát a 80-as évek egyik legjobb filmjévé tette. Mindehhez persze a kulcs a barát- és alkotótárs, De Niro Martyval, és önmagával szembeni kitartása volt. Ezek után felmerül a kérdés, vajon a celebritássá váló rendező és színész furcsa görbe tükre, a Komédia királyának kritikai és pénzügyi bukása nem tett-e rosszat a viszonyuknak, elvégre utána évekig nem készítettek újabb közös filmet.
Scorsese személyiségének sötét és nehézkes oldalát, a dühkitöréseit és a depresszióját a volt szeretők és feleségek közül Isabella Rosellini magyarázza meg a legmegértőbben. Mellettük nőként, Marty állandó vágója, Thelma Schoonmaker sokkal diszkrétebb. Az emberi oldaláról teljesebb képet már a lányaitól, elsősorban Domenica, és a legfiatalabb lánya, Francesca révén kapunk. Nyilatkozik még a legnagyobb bulipartner, Robbie Robertson, a The Band vezetője, akivel Scorsese Az utolsó valcert készítette.
A film szintén megmutatja, hogyan emelkedik ki tehetségben Marty a pályatársai közül. Itt már Miller nagyban támaszkodik a korabeli interjúfelvételekre is, ahogy egy-egy film kapcsán a rendező nyilatkozik. Láthatjuk még Irwin Winklert a Dühöngő bika és a Rocky filmek producerét, és az eredetileg újságíróként megismert, de forgatókönyvíróként gyakori alkotótárs, Jay Cocks is többször megszólal. A fenegyerekek közül itt mindössze Spielberg és De Palma nyilatkozik újonnan.
Már az első három epizódnál támadhat hiányérzetünk: Harvey Keitel vagy Ellen Burstyn csak egy archív interjú erejéig villannak fel, és nem szerepel a megszólalók között Barbara Hershey, aki eredetileg odaadta Scorsese-nek Kazantzakisz regényét. Erősen hiányzik még Joe Pesci, akit eredetileg De Niro és Scorsese tereltek vissza a színészi pályára a Dühöngő bikánál. A 3. epizód a művészi érés és „befogadás” története: A komédia királya után Scorsese-nek a közönség és a finanszírozók számára is be kellett bizonyítania, hogy képes kis költségvetésű, mégis igényes (Lidérces órák), továbbá fogyasztható, és mégis minőségi filmet (A pénz színe) készíteni. Michael Ovitz volt az az ügynök, aki a 80-as évek közepén felkarolta. Ő tette lehetővé, hogy Scorsese megfilmesítse az egyik régóta dédelgetett tervét, a Krisztus utolsó megkísértését. A szintén feszített tempójú forgatás után Scorsese párbeszédet akart kezdeményezni Jézusról ám ehelyett dühös elutasításra lelt Amerikában és a világon egyaránt.
A 4. epizód elején láthatjuk, ahogy az Amerikában akkor már erős jobboldali vallásos konzervatívok látatlanban elítélik a filmet, és a pokolba kívánják a rendezőjét, aki végül beletörődve az agresszív fogadtatásába, továbblép. Ezután nem esik szó a New York-i történetekről, a Michael Jackson klipről (Bad), hanem repülünk is a Nagymenők forgatására. Akit egyébként érdekel a 80-as évek végi tisztán pörgős Scorsese, annak ajánljuk a Scorsese Machine című dokumentumfilmet, ami a beszélő fejes módszer helyett inkább a „légy az iroda és a vágószoba falán” megoldást választja. Ez az epizód, ami a 80-as évektől a 90-es évek végéig tart, összességében már egy higgadtabb, kiteljesedett Marty-t mutat be, aki közben képes megvédeni a saját vízióját. A Warner, ami manapság oly büszke a náluk készített Nagymenőkre, eredetileg rá akarta venni Martyt, hogy vágjon ki 20 percet a film végéből…
A rajongóból alkotótárssá váló Daniel-Day Lewis Az ártatlanság kora kapcsán alig mesél. Helyette Sharon Stone és Marty második házasságából származó Domenica egyaránt arról áradoznak, milyen élmény volt a rendező felügyelete alatt dolgozni. Az ártatlanság kora a konvenciók béklyója mellett New Yorkról is szól, és itt Scorsese újfent bizonyítja, hogy képes levezényelni egy kosztümös regényadaptációt. A sokoldalúságának legjobb bizonyítéka az 1997-es Kundun, ami a Dalai Láma fiatalkorát mutatja be, nagyobbrészt amatőr szereplőkkel. Az 1999-es Holtak útja leginkább egy stílusbravúr, ám itt Scorsese ismét elakad. Ekkor jelentkezik be egy ifjú világsztár: Leonardo DiCaprio.
Az 5. záró epizód már inkább képeskönyvszerűbb, ahogy végigrohanunk kettejük együttműködésének állomásain. A New York bandái kapcsán újból előbukkan az agresszív Scorsese, aki kénytelen harcba szállni Harvey Weinstein baromságai ellen. Az Aviátor kapcsán kiderülhetett volna valami a technikai fejlődésről, ahogy Scorsese is elkezdi használni a cgi-t. A tégláért kapott legjobb rendezői Oscar kedves levajazottsága keserédes gyógyír egy olyan rendezőnek, aki megannyi színészt és alkotót segített már díjhoz és jelöléshez. Érdekes viszont, hogy a Leleményes Hugóról egyáltalán nem esik szó. Scorsese-t ez az epizód elégedettnek mutatja hiszen végső soron három nagy filmtervét is valóra válthatta (Krisztus utolsó megkísértése, New York bandái, Némaság). Láthatjuk továbbá kedves öreg édesapaként a legfiatalabb lánya, Francesca mellett, és odaadó férjként az évtizedek óta Parkinsonnal küzdő felesége oldalán. A legemberibb pillanat, amikor az egyik válasza előtt Miller benne hagyja azt pillanatot, amikor Marty épp asztmaspray-vel befúj a szájába.
Ahogy fogy az idő, egyre hézagosabb a dolgok kifejtése: Az ír kapcsán nincs elmesélve, mennyire nehezen jött össze az évtizedeken átívelő maffiaprojekt az elképesztő hármas fogat (De Niro, Pacino, Pesci) dacára. Sokatmondó volt, a Megfojtott virágokat már az Apple finanszírozta, de arról sem esik szó, hogy az évek során már a többedik filmtervük dől dugába DiCaprióval, aki zárásképpen elmondja, hogy Scorsese akár ingyen is dolgozna, csak filmezhessen.
Scorsese maga is létszükségletként említi a filmkészítést, mégis igazán kaphatott volna nagyobb hangsúlyt az a számos dolog, amihez Scorsese a nevét adja: az alapítványa, aminek a révén régi filmeket újít fel, a számtalan kortárs rendező filmje, amiket ő producerként támogat, vagy azok a dokumentumfilmek, amelyben kellő finomsággal mesél különböző szeretett alanyairól (George Harrison, Bob Dylan, a Powell-Pressburger duó). Ehelyett csak egy pár snittet láthatunk arról, ahogy az irodájában ténykedik. Összességében azért elmondható, hogy Miller sorozata egy széles merítésű portré, ami sokat markol, és azért egészen sokat meg is fogott.
