Avatar: Tűz és Hamu (Avatar: Fire and Ash), rendezte: James Cameron, szereplők: Zoe Saldana, Kate Winslet, Sam Worthington, Sigourney Weaver, Jemaine Clement, David Thewlis, Giovanni Ribisi, Oona Chaplin, Edie Falco, Stephen Lang, amerikai sci-fi, fantasy, 197 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Na’vigare necesse est – Kékülni muszáj
Itt van a 3. rész, Jake Sully már nem Toruk Makto, pedig rajta kívül mindenki azt szeretné, ha az lenne. A klán persze újra veszélybe kerül, ismét lehet izgulni a kék izékért, a Pandoráért és annak minden teremtményéért, mert az emberi mohóság nem ismeri azt a kifejezést, hogy kétórás játékidő. Az Avatar: Tűz és Hamu változatlanul látványos és túlnyomórészt szórakoztató is, mindenből többet és nagyobbat kapunk, csak éppen nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon hosszú ahhoz képest, amit el akar nekünk mesélni.
Az immáron 1.1 milliárd dollárra becsült magánvagyonnal bíró James Cameron tervei szerint az Avatar még sokáig velünk lesz, de jó ez nekünk? Néhány éve a munkából kifolyólag elkezdtem rövidfilmeket nézni és meglepett, hogy néhány percből mennyi mindent lehet kihozni. Azóta más szemmel nézek minden másfél óránál hosszabb filmet és ahogyan az várható volt, a legtöbbször arra a megállapításra jutok, az alkotók a saját mondanivalójukba beleszerelmesedve nyújtják el a játékidőt a végtelenségig. James Cameron szeret és tud mesélni, megvan a tehetsége ehhez és megvannak a történetek is.
Ezek a történetek hol igazán eredetiek, hol pedig egyáltalán nem azok, az Avatar esetében egyértelmű a párhuzam a fehér ember világuralmi törekvéseivel, melynek során saját magát felsőbbrendűnek képzelve egész civilizációkat tüntetett el saját istene nevében. Ásványkincsek kiaknázása, területszerzés, adószedés, a lakosság átnevelése és munkaerejének kihasználása, a törzsek és klánok egymásnak ugrasztása stb. Természetesen mindez idegen fajok és betegségek behurcolása, valamint a hit és a civilizációs vívmányok erőszakos terjesztése mellett. 
Nincs új a nap alatt, még akkor sem, ha az a Pandora felett kel és nyugszik. Annak idején az Avatar a technológiai szintlépésén, az elképesztő látványvilágán túl azzal hódította meg a közönséget, hogy egy mélyen emberi történetet egy másik univerzumba, egy másik civilizációba helyezett át. Az őslakosok bizalmába férkőzés a nyelvük és kultúrájuk megismerése, elsajátítása révén valósul meg, ahogyan az oly sokszor az emberiség történelmében is. A csavar itt abban van, hogy a Pandora őslakos faja fizikai megjelenésében eltér az embertől és éppen ezt hidalják át az avatarokkal.
Az Avatar első részének elején ez gyorsan meg is történik és innentől azt nézzük végig a következő két és fél órában, ahogyan a leigázásra érkezett katona a leigázandók alakját felvéve fokozatosan megtanul az ő fejükkel gondolkodni és már egyáltalán nem akarja leigázni őket. A szerelmi szál, a családalapítás gondolata és a parancsnak való ellenszegülés semmi újat nem hoz az életünkbe, de mivel ilyen kék izéket még nem láttunk, csak ámulunk és bámulunk. A helyiek élére álló egykori hódító a folytatásban kibontakozva újabb három órán keresztül szórakoztat minket, de a második részt illetően azért már vannak kétségeink. Jogos kétségeink. 
A 3. rész ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Hőseink a dzsungelből a tengerpartra kiköltözve élik mindennapjaikat, de jól tudják, hogy minden békében és boldogságban eltöltött perc csak ajándék. Az ezredes vissza akarja kapni a fiát és meg akarja leckéztetni renitens tizedesét, felettesei pedig szeretnének még több dollármilliárdokat érő értékes anyagot kisajtolni a bolygóból. A cselekmény gyakorlatilag ugyanaz, a szembenálló felek egymás gyermekeivel, illetve családjával zsarolják a másikat, újdonságként bejön a képbe egy új klán, amelyiknek az a heppje, hogy mindent porig éget és fosztogatásból tartja fenn magát.
Ez a klán aztán modern fegyverekért cserébe bármire hajlandó lesz, ilyet is láttunk már a történelemben. Bár a Pandora bővelkedik a javakban, állat- és növényvilága páratlan, csóró hamu népe pont egy tűzhányó közelében vert tanyát, így amikor az kitört, joggal érezhették úgy, hogy Eywa csúnyán magukra hagyta őket. Nem véletlen, hogy erősen megkérdőjelezik annak mindenható voltát és Varang, a klán vezetője – amolyan ringó csípőjű boszorkányként – inkább a saját bűbájait favorizálja. 
A fő motívum ugyanakkor az identitáskeresés és a karakterfejlődés. Jake már csak szimplán apa és férj szeretne lenni, nem pedig a kiválasztott, aki elhozza a békét Pandorára…súlyos áldozatok árán. Néjtiri egyszerre szerető és szigorú anya, a családi béke megteremtője és bátor harcos, megértő és türelmetlen feleség, ezek a kettős szerepek és elvárások pedig elbizonytalanítják. Quaritch ezredes egy második esélyt kapott az életre és az, hogy nem emberként tér vissza, egyszerre áldás és átok számára. Sajnos ő lesz a cselekmény legmegbízhatatlanabb mozgatórugója, mert állandóan meggondolja magát és változik a motivációja. 
A saját magukkal és egymással viaskodó felnőttek mellett rengeteg lázadó és szerelmes tini népesíti be a filmet. Gekkó erős vonzalmat érez Kiri iránt, ami kölcsönös, de eltérő fajuk nem teszi lehetővé, hogy komolyabb kapcsolat alakuljon ki köztük. Kiri megmagyarázhatatlan különleges képességei egy új irányt jelölnek ki számára, mely ugyanakkor rengeteg veszélyt hordoz magában. Neteyam halála miatt Lo’ak még mindig magát okolja. Hogy feledje bánatát, igazi harcossá szeretne válni, de apja erről hallani sem akar. A fiúban kedvese, Tsireya tartja a lelket. A kis Tuk is növöget és kezdi unni, hogy a nagyok minden balhéból kihagyják. (Bocs, ha a neveket esetleg keverem, én már tényleg nem tudom, ki kivel van.)
A soha véget nem érő pandorai Szabó család harmadik etapja ugyanazt adja el nekünk, mint az eddigiek, a változás csak annyi, hogy felnőtt egy újabb generáció a bolygón. Amit látunk, az továbbra is James Cameron szemkápráztató víziója, melybe gazdasági, társadalmi, ökológiai, hitbéli és filozófiai kérdések is egyre nagyobb volumenben kerülnek bele. A halál és az elmúlás gondolata ugyancsak gyakori téma a korosodó filmeseknél, amiben nincs semmi kivetnivaló (miközben írtam ezt a kritikát, nálam is előjött.) 
A rövidfilmekkel kezdtem és azokkal is zárnám gondolataim. Cameron ismertsége és elismertsége, szakmai hozzáértése, előremutató gondolatai, páratlan fantáziája, valamint érdekérvényesítő képessége elvitathatatlan. Mindez szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel kiegészülve egyszerűen senkiben nem kelti fel a gondolatot, hogy megálljt parancsoljon a kék őrületnek. Ez bizony nagy kár, mert a három és negyedórás játékidőt az égvilágon semmi nem indokolja, mert bár rengeteg fontos kérdést tesz fel és rengeteg fontos témát feszeget, a sztoriban egyszerűen nincs ennyi.
Az Avatar 3. része olyan, mintha a Midway-szigeteki csatát elevenítették volna fel dinoszauruszokkal, ami egyébként nem baj, mert a XX. századi történelmet és az őskort is bírom. Ugyancsak szeretem Sir David Attenborough munkásságát, de az LSD-vel felturbózott Az élő bolygó, illetve Élet a Földön látványvilága és mondanivalója ilyen mennyiségben egy kicsit már sok nekem. IMAX 3D ide vagy oda, a játékidő és a cselekmény nem mindig szippantott be, voltak részek, amiket kifejezetten szerettem, de az idő egy részében olyan gondolatok jártak a fejemben, melyre a legtöbb olvasó úgy reagálna, ez is csak azért ül be egy filmre, hogy a hibákat keresse. Pedig eskü nem. 
A korábbi Avatar kritikánik:
