Fejlesztő: Deck Nine; Kiadó: Square Enix; Platform: PC, PS5, Xbox Series X/S, Nintendo Switch 2
Maximálisan a rajongók kedvében akar járni a Life is Strange: Reunion, ám pont ezzel követ el végzetes hibát. Szerintem. És szerinted?
Nem tetszett. Tessék, kimondtam rögtön az elején, el sem kell olvasni a cikket. Úgyis tudom, hogy az cikk olvasóinak többsége csak ezért jött, hiszen a játék már megjelent két hete, bárki végigvihette ugyanúgy mint én. Szóval a nagy újságírói fifikák egyik legfontosabbikát szegtem meg, miszerint maradj titokzatos, akkor fogják végigolvasni az írásod. Őszintén szólva nem hiszek ebben, jelen esetben pedig abban bízok, hogy lesz akit az is érdekel miért.
Azok kedvéért, akik most hirtelen csak kapkodják a fejüket és azt sem értik miről van szó, egy kis gyorstalpaló. A Life is Strange sorozat kezdete jó tíz esztendővel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is az eredeti fejlesztőcsapat, a Dontnod egy nagyon erős kezdést rakott le az asztalra. A tinik mindennapi életével foglalkozó, érzelmes kalandjáték hihetetlenül betalált: kiváló karaktereket hozott, akik között működött a kémia, a készítők megértették a fiatalok problémáit, meg tudták őket szólítani és még zeneileg is nagyon erőset tudott dobni a játék. Plusz ezt a korszak divatos, folytatásos formátumával is sikerült tovább hype-olni. S ha játékmechanikailag nem is volt erős az első rész, az idővisszatekerős mechanika volt annyira izgalmas, hogy elvitte a hátán az egészet.
A második rész már (szerintem nagyon helyesen) egy teljesen új sztorit hozott, új szereplőkkel, amely azonban nem lett annyira népszerű. Az okokba most ne menjünk bele jobban, de egyrészt az LMBTQ hiszti miatt és ami még fontosabb, hogy az első rész hihetetlen, azonnali kult státuszba emelkedésének köszönhetően. Annyira megkedvelték a rajongók a főhősöket (különösen Chloét), hogy még egy előzményt is faragtak a kedvükért a kékhajú lánynak (ezt már a Deck Nine készítette) – és bizony nehéz volt überelni. Aztán történt egy törés, mert az eredeti készítő kivált a sorozatból (csak a szokásos: nem birtokolták az IP-t és saját univerzumon akartak dolgozni), így a már említett Deck Nine a sorozat fő alkotójává avanzsált.
A True Colors már érezhetően más volt, az alig másfél éves Double Exposure pedig egészen fura. De nem utáltam egyiket sem, jó kritikákat kaptak tőlem, s a maguk módján érdekesek is voltak, de érezthetően nem nőttek fel egyik korábbi részhez sem. Mondjuk az utóbb említett darab meglehetősen felkavarta az állóvizet, mert kicsit megpiszkálta a sorozat nyitódarabját, épített is rá, de nem gyalázta meg az emlékét (aki nem tudná, annak így egy évtized távlatából is elkerülve a spoilerességet: a nyitány egy hihetetlen komoly, sok vitát kiváltó döntéssel ért véget).
Amikor a Life is Strange: Reunion be lett jelentve, duplán is felhúztam a szemöldökömet. Egyrészt túlságosan kevés idő telt el az előző rész óta, másrészt meg láthatóan az első rész történéseit tették a középpontba, amivel igencsak darázsfészekbe nyúltak érzésem szerint a Deck Nine-nál. Nagyon óvatosan tették mindezt, mert azzal indul a kaland, hogy (az évtizedes távlatok okán a játékállásokat mellőzni kényszerülve) megkérdezi, hogy a sorozat döntő eseményei kapcsán hogyan döntöttünk, kivel milyen volt a viszonyunk. Azonban pont ez az dolog – a mindenkinek megfelelni akarás – ami miatt véleményem szerint szétesik az egész sztori. A játék látszólag az első rész folytatása akar lenni, de valójában inkább egy Double Exposure 2 és ez a másik probléma (azt meg már csak zárójelben jegyzem meg, hogy kell is mindkét előzmény ismerete, anélkül el se kezdje senki).
Az előző rész ugyanis annyira azért nem volt erős, hogy folytassák, a karakterei sem voltak elég izgalmasak, ahogy az alapfelállás sem. Most viszont megkapjuk őket (is) egy kupacban, ahogy a helyszínek is visszatérnek, ami másodjára már nem olyan “hely de jó” és alaposan megöli a játékosokban meglévő felfedezés iránti igényt. A terv alighanem az lehetett, hogy az első részből érkezik majd a nosztalgia, az utolsóból egy rakás misztikum, ezt megfejelik egy új bonyadalommal és majd mindenki kapkodhatja a fejét és lerágja a körmeit.
Ebből viszont sajnos inkább az lett, hogy a Life is Strange: Reunion egyértelműen egy fan service próbál lenni, visszahozva a széria egyik legfontosabb szereplőjét, de olyannyira oda fókuszál, hogy minden más elsikkad mellette. Az előző rész kiemelkedő figurái (Safi, Amanda, Vinh, de még Moses is) csupán statiszták, a többieknek meg még ennyire sem futja. Persze ha legalább Max és Chloe sztorija emellett ki tudna bontakozni, akkor azt mondanám sebaj, de az is csak vánszorog. A játék nem akar és nem is mer állást foglalni, és a szereplők is inkább a megoldandó problémákkal foglalkoznak, sem mint egymással érzésem szerint. Érzéketlen lenni meg nem akarok, de a központi szál meg egy látványosnak szánt uncsiság, nem érte meg erre “pazarolni” szerintem a sztorit.
A sok elágazás miatt inkább csak dióhéjban a felütés: Max immár teljes jogú professzor, fotográfiát tanít a Caledon Egyetemen. Művészi karrierje is beindul, épp egyik saját kiállításáról tart haza, amikor szembesül azzal, hogy otthon bizony egy tragikus tűzvész pusztított, amely sokakat, köztük legközelebbi barátait is bajba sodorta. Nosza beugrik egy pár nappal korábban készült polaroidba, hogy így pontosan három napot nyerve megoldja a problémát. Azt valószínűleg nem is sejti, hogy ettől sokkal több szakad a nyakába.
Igen, a Life is Strange: Reunion visszahozta az idő visszatekerés tulajdonságát, Max-szal játszva ez lesz a legtöbb esetben a “fegyverünk”, erre épülnek majd a fejtörők. Hogy Chloe hogy jön képbe, maradjon titok (már csak azért is, mert függ a játék eleji választásainktól), de az talán nem az, hogy őt is irányíthatjuk. A ide-oda váltogatás hoz némi izgalmat, nem tagadom, de messze nem tudja megmenteni a fő sztori sablonosságát és érdektelenségét. Tartom, hogy az írók túl sokat akartak markolni és több vasat is a tűzben tartani, de ez nem sikerült. A legfontosabb szál (a két lány) pedig nem kap annyi figyelmet, mint kellene, pedig ha visszaemlékszünk, az első résznek épp ez volt az a motívuma, ami elhozta a kultikus státuszt. Megvillan ugyan most is a kémia és mi tagadás: akadnak jó jelenetek, de aztán jön a szokásos, “jajj, de most van egy megoldandó problémánk”. Továbbá öncélúnak tűnik az eglsz és nincs annyira kibontva, mint lehetne (kellene).
Az időutazós filmekhez hasonlóan pedig nagyon összekeverednek a szálak a korábbi döntések és viszonyok nyomán, aminek az eredménye sokszor kuszaság és logikátlan fordulatok. A hangulatot csak tovább rontja, hogy jó néhány technikai probléma is borzolja a kedélyeket. Life is Strange veteránok persze megránthatják a vállukat, hogy eddig is a szemünk láttára töltődtek be a textúrák, vagy jelentek meg hibás objektek, esetleg ment el a zene a háttérben. Valóban, de ezek olyan hagyományok, amiket nem feltétlenül kellene ápolni.
Nehéz dió a Life is Strange: Reunion értékelése, de most szigorú leszek. Volt időm más kritikákat olvasni és láttam a sok könnyes szemű “méltó lezárás” jellemzéseket. Szerintem sajnos ez egyáltalán nem igaz. Mert rögtön vissza is kérdezhetnék: melyik az? A sztori a végére annyira szerte ágazik, hogy kis túlzással két játékos, akik mindketten végigvitték, lehet nem is értik meg egymást. Látom páran bólogatnak, hogy “és ez így van jól”, de szerintem meg egy sztori pont attól tud jó lenni, hogy mer és fel is vállal fontos döntéseket. Az első rész végén ami volt, az egy jó (utolsó) húzás, amit pont ezért békén is kellett volna hagyni.
Egyetlen kérdés maradt, hogy a Deck Nine és a Square Enix mihez kezd a szériával, ezt innen továbbvinni már tényleg dőreség volna. Jöhetnek tehát új történetek és szereplők, de ha rosszmájú akarok lenni, pont az nem sikerült igazán a Deck Nine-nak sohasem, mióta megörökölte a stafétát. Mi lesz veled Life is Strange? Lehet hogy jobb is, ha most egy hosszabb pihenőre mész.
(A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította.)
Legutóbb ezt teszteltük:
