
Valami más, valami új
A Kifulladásig megmutatott egy olyan irányt, amit a ma filmesei már csak elvétve követnek. Megszületésének körülményeit nézve leginkább az jut az eszünkbe, hogy de jó lett volna ott lenni, még ha így nem látjuk az Egyik csata a másik utánt. A Nouvelle Vague – Az új hullám nem akarja mindenáron az arcunkba tolni, hogy régen minden jobb volt, hiszen most is készülnek minőségi filmek, de a „forradalom” napjainkban inkább a technológiára, mintsem a történetmesélésre vonatkozik. 
Különösen igaz ez a filmművészetre, mert az ott elért eredményeik elvitathatatlanok. Mikor sok-sok évvel ezelőtt először Párizsban jártam, a kötelezőket letudva meglátogattam Truffaut sírját is a Montmartre-i temetőben. Ő és társai ugyanis valami olyasminek voltak a mozgatórugói, melynek hatása sokáig érezhető volt a filmművészetben. Tény, a megszokott és bevált dolgokkal szembeni lázadás nem feltétlenül szül minőséget és maradandót, de a francia új hullám esetében éppen erről van szó: amit létrehoztak, amit elindítottak, az nagyszerű és csodálatos.
Ebben a korszakban rengetegen fogtak bele a filmkészítésebe, hogy valami újat és szokatlant hozzanak létre, a többségük neve mára feledésbe merült és tényleg csak a korszak legelhivatottabb rajongói és kutatói számára ismerősek. Nincs okom kételkedni abban, hogy a rendező Godard a valóságban teljesen más személyiség lett volna és teljesen máshogy állt volna a Kifulladásig elkészítéséhez, minden esetre ebben a filmben egy nagy gyerekként van ábrázolva, aki inkább tűnik felelőtlennek és idegesítőnek, mintsem – korszakos – zseninek.
Lázadása nem csak a kész film milyenségének szól, hanem a létrejötte körülményeinek is. Mégis ez a gyermeki és látszólag nemtörődöm viselkedés az, ami összetartja a stábot és izgalmassá teszi az egészet. Nem arról van szó, hogy bárki is a bukását remélné és várná, hanem sokkal inkább arról, hogy már csak kíváncsiságból is maradnak, mert szeretnék látni és megélni, hova is tart ez a egész.
A Nouvelle Vague – Az új hullám a korszak talán legikonikusabb filmjének kulisszatitkain keresztül mutatja be magát a korszakot. Elsősorban elmesél és dokumentál, nem akarja megmagyarázni, hogy mitől más Godard és a Kifulladásig, mint minden, aki és ami előttük volt. A színészek és a stáb hozzáállása ehhez az emberhez és munkamódszeréhez hol vicces, hol kevésbé az, de mindenképpen szórakoztató és tanulságos. Linklater részéről a kívülmaradás, az egyszerű szemlélőként való jelenlét, a semlegesség valahol érthető. Bár filmjével egyértelműen üzen a jelennek, valamint a jövőnek – a témaválasztás és az időzítés sosem lehet véletlen -, az erőteljesebb, markánsabb megfogalmazást egyesek biztosan hiányolni fogják tőle.


