Michael, rendezte: Antoine Fuqua, szereplők: Jaafar Jackson, Colman Domingo, Miles Teller, amerikai-angol életrajzi film, 127 perc, 2026., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
King of Popcorn
Antoine Fuqua, A Kiképzés, A hét mesterlövész és a Védelmező-filmek rendezője ezúttal Michael Jackson életét dolgozta fel a Jackson 5-tól kezdve, a szólókarrieren át a zsarnoki apától való teljes függetlenedésig. Minden idők talán legnagyobb popikonjának élete megérdemelt már egy saját filmet, a Michael azonban beleesik ugyanazokba a hibákba, mint az elmúlt években bemutatott életrajzi filmek közül szinte az összes, túlságosan megúszós a még élő személyekre tekintettel, különösen, ha a nevük a stáblistán is szerepel. 
Az életrajzi filmek nem dokumentumfilmek, elsődleges céljuk éppen ezért nem az ismeretterjesztés, hanem a szórakoztatás, tény, a kettő nem zárja ki egymást. Betekintést engednek egy közismert személy életébe vagy életének egy bizonyos szakaszába, hogy jobban megértsük őt, érzéseit, tetteit, gondolatait, a döntéseit és bizonyos esetekben az alkotásait. Az illető lehet politikus, művész, sportoló, uralkodó vagy más híres történelmi személy, akinek élete, életműve, öröksége és hagyatéka érdeklődésre tart számot sokak részéről. Egy életrajzi filmben teret kaphat a művészi szabadság, még akkor is, ha az adott személy élete jól dokumentált.
Ne szépítsünk, Michael Jackson megosztó figura még akkor is, ha tegyük fel semmi nem igaz abból, amit állítanak róla. Amit a popzene területén elért, az elvitathatatlan, a mai napig hatalmas kultusza van, a rajongók hite megingathatatlan és soha nem fordulnának el tőle. Az elmúlt évek napvilágot látott botrányai miatt nekem is át kellett gondolnom, hogy amikor rajongok valakiért és kiderülnek róla dolgok, szét kell-e választanom a művészt az embertől. Senki sem szent, ráadásul a művészek önmagukban is furcsa figurák, érdekes szokásokkal és jellemmel. A kérdés csak az, hol van a határ, mennyire lehet vagy illik nem normálisnak, furcsa figurának lenni lenni.
Nem vagyok nagy Michael Jackson rajongó, de mivel a 80-as és 90-es években voltam fiatal, sokat hallottam a zenéjét, amivel egyébként nincs is semmi bajom. Emberként mindig is egy furcsa figurának találtam, a személye körül kialakult botrány meg vagy igaz, vagy nem, minden esetre a mai napig nincsenek egyértelmű válaszok a kérdésekre. Nem is akarok ebbe mélyebben belemenni, ami pedig a halálát illeti, az tragikus és értelmetlen. Ha valakinek az élete megérdemel egy filmet, akkor az biztosan ő, hogy az időzítés mennyire szerencsés, már más kérdés.
Michael Jackson nem él, az apja nem él, akik körülvették azok viszont igen. Mikor megtudtam, hogy film készül róla, nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz, de amint megtudtam azt is, hogy a menedzsere lesz a film egyik producere, már sejtettem, hogy a Bohém rapszódiához hasonlót fogok kapni. És igen, a kedves olvasó most joggal teheti fel a kérdést, hogy mit akar ez a Hujbi, amikor szanaszét dicsérte azt a filmet és amit nem tud a kedves olvasó, hogy többször meg is néztem és meg is könnyeztem. Teljesen beszippantott, bekaptam a csalit és csak utólag esett le, mennyire nem tesz jót egy életrajzi filmnek, ha olyanok csinálják, akik maguk is aktív résztvevői a cselekménynek.
Az utóbbi években bemutatott életrajzi vagy valós eseményeken alapuló filmek közül nem véletlenül szórakoztatóbbak és sikeresebbek azok, melyek jobban elrugaszkodnak a valóságtól, mert az óvatoskodás, a finomkodás nem köti az alkotók kezét. Természetesen a valósághoz jobban ragaszkodó, a valóságot jobban bemutatni akaró életrajzi filmek is tudják ezt, amennyiben jól találják el az arányokat és mindvégig megmaradnak őszintének. Mert egy élethelyzet, szituáció vagy párbeszéd is lehet kitalált, ha a szándék nem a csalás, hanem a hozzáadott művészi érték az alkotók részéről.
Az életrajzi filmek esetében eljutottunk oda, hogy ez az egész műfaj egy ki hasonlít jobban az általa megformált karakterre versennyé degradálódott. És nem, nem vagyok hajlandó más szót használni a degradál helyett. Úgy nézel ki, mint X.Y.? Úgy beszélsz, úgy táncolsz, úgy mozogsz, úgy énekelsz, mint X.Y.? Nesze, itt egy Oscar! Sőt, jutalmazzunk meg mindenkit, aki az interneten fellelhető felvételeket minél jobban tudja rekonstruálni, beleértve a hangulatot, atmoszférát, díszleteket, jelmezeket stb. Aztán meg csodálkozunk, hogy amikor megnézünk egy életrajzi filmet egy zenekarról vagy zenészről, akkor koncerteket, televíziós fellépéseket, videoklipeket látunk szép sorjában egymás után, melyeket semmitmondó párbeszédekkel és történésekkel kötnek össze. 
A Michael 1966-tól indul, amikor a vasgyári munkás apa addig veri a kölykeit, amíg azok sztárok nem lesznek, akit a legtöbbet ver, az meg világsztár. A kis Michael akármit csinál, az biztosan nem jó az apjának és nem azért, mert a legjobbat és a legtöbbet akarja kihozni belőle, hanem azért, mert egy szar alak. A kis Michaelnek nincsen gyerekkora, ezért amikor sok pénze lesz, zsiráfot, csimpánzt és lámát vesz magának, amin mindenki csak szelíden mosolyog, ahelyett, hogy azt mondaná, fiam, te k…ára nem vagy normális, ide még egy vadállatot ne merj hozni, mert velük együtt mész oda, ahova akarsz. 
De nem, a kis Michael egyre nagyobb, híresebb és gazdagabb lesz, miközben a kertbe már lassan jegyet kéne szedni, annyi a látnivaló, a szobája meg úgy néz ki, mint Richie Rich-é. Nagyjából minden 5. percben függetlenedni akar, amikor az apja előjön a szokásos „minden, amit elértél, nekem köszönhetsz és gondolj a családodra!” kártyával, így csak a film végén, 1988-ban mer neki beinteni.
Mert bizony Joseph (Colman Domingo), az apa tehet ebben a filmben mindenről és biztosan lesz majd olyan, aki el is hiszi, egy ilyen apa bőven elég ahhoz, hogy valaki átszabassa az orrát, kifehérítse a bőrét, oxigénsátorban aludjon és egy hatalmas farmon ottalvós bulikat tartson gyerekeknek. Higgye, én azért fenntartanám magamnak a kételkedés jogát. Kedvező fogadtatás esetén jön majd a folytatás is, szigorúan a csak a szépre emlékezem jegyében.
Lényeg, a lényeg, ami tetszett, az a korszak megidézése, a díszletek, a jelmezek, a zenés, táncos jelenetek és bizonyos mellékszereplők pl. KeiLyn Durrel Jones a testőr Bill szerepében. Ami meg nem, hogy semmivel sem lettem okosabb Michael Jackson személyét illetően. Az azért volt ilyen furcsa, mert csak már ötévesen sem volt számomra elfogadható válasz. A rokongyerek Jaafar Jackson kifejezetten jól működött ott, ahol énekelni és táncolni kellett, de amikor bele kellett volna látni Michael Jackson lelkébe, elég bénácska. Továbbra sem utálom Michael Jacksont, mint ahogy nem utálom ezt a mozit sem, csak nem értem ezt a gyáva sz…r, bocsánat bátortalan mentalitást az életrajzi filmek terén (persze tudom, azzal nehéz lenne visszatermelni a közel 200 milliós büdzsét). 
