Balszerencse akcióban (Mauvaise pioche), rendező: Gérard Jugnot, forgatókönyv: Frédéric Hazan, Gérard Jugnot, Serge Lamadie, operatőr: Pierre Gantelmi d’Ille, szereplők: Gérard Jugnot, Thierry Lhermitte, Philippe Lacheau, Josiane Balasko, Jean-Pierre Darroussin, Zabou Breitman, Michèle Laroque, Reem Kherici, francia vígjáték, 2026, 93 perc (12) bemutató: 2026. 06. 25. forgalmazó: ADS Service
Napóleon népe
Könnyed, de nem könnyű (francia) komédia a Balszerencse akcióban. A vígjáték demokratikus műfaj, itt mindenki megkapja a magáét. Ki többet, ki kevesebbet.
A néző figyelméért vívott harc alaposan megtépázta a francia filmvígjáték hírnevét. Molière országában a komédia a túltermelés, a devalválódás miatt korántsem örvend töretlen népszerűségnek (eufémizmus). Jugnot legújabb filmje alkalmas lehet arra, hogy visszaadja azt a hitünket, hogy a komédia gyorsabb út a dolgok lényegéig. A színész-rendező-forgatókönyvíró ugyanis a műfaj legjobb hagyományait eleveníti fel: vicces, intelligens, bátor, emberközeli társadalmi szatírát hozott a mozikba.
A Franciaországban idén április 1-jén (!) debütált Balszerencse akcióban szürreális igaz történet alapján készült. 2019-ben Glasgow-ban őrizetbe vették Guy Joaót, a portugál származású francia nyugdíjast. Egy névtelen füles és némi felületes hasonlóság alapján Xavier Dupont de Ligonnès-ként azonosították. A gróf 2011 óta a legkeresettebb francia, bár vádat napjainkig nem emeltek ellene. A bulvársajtó persze a történet kezdetétől tiszta erőből állít hol ezt, hol az ellenkezőjét, vádol és megbélyegez, az igazság azonban az, hogy bizonyítékok nincsenek arra, hogy valóban az elszegényedett arisztokrata végzett négy gyermekével, a feleségével és a család két kutyájával. A rendőrség 15 éve mindössze annyit tud biztosan, hogy a holttesteket megtalálták a család nantes-i házának kertjében. Guy Joaót viszonylag hamar tisztázta a DNS-vizsgálat, ám az idős férfit érthetően megviselte az eljárás. Joggal feltételezhető, hogy két évvel később bekövetkezett halálához azok a megrázkódtatások is hozzájárultak, amelyek az igazságszolgáltatás fogaskerekei között érték.
A rendőrség munkájának nehezítettségére csupán egy példa. A megszámlálhatatlan állampolgári bejelentés között kiemelt jelentőségű volt Marc atyáé, a bátor szerzetesé, aki még a gyónási titkot is megszegte, hogy lebuktassa a médiában a nantes-i családirtó grófot. Csakhamar kiderült, hogy a bejelentő nem hogy szerzetes, de pap sem volt soha. A család tragikus története a Netflix Megoldatlan rejtélyek-sorozatába is bekerült, s a megosztóóriás ezt a filmet is támogatta, feltehetően a későbbi forgalmazást is szem előtt tartva.
A történet és társadalmi, médiabeli hullámverései annyira érdekelték Jugnot-t, hogy felkereste azt a nyomozót is, aki a családirtás ügyében dolgozni kezdett. Mert mit tehet a filmes? A saját eszközeivel próbál tenni azért, hogy a világ jobb hely legyen. „A vígjáték mindig is a balsors és a szomorúság ellenszere volt” – mondta a film közönségtalálkozóján, s az adott esetre utalva hozzáfűzte: „Tévedni emberi dolog, de a bocsánatkérésnek is annak kéne lennie.” Mert a tragédiákat visszacsinálni nem lehet, de hallgatni róluk azt jelenti, hogy jóváhagyjuk az ismétlődést a jövőben.
Jugnot nem hajlik dokumentarizmusra, szabadon használta a napjainkig felderítetlen történet elemeit, s a komédia és a remény aranyporával hintette meg. Főhőse Serge Martin (Jugnot), a legkisebb kisember. Egyedül él, elvált, gyereke nincs, nyugdíjas, akinek eseménytelen életében a napóleoni csatákat felelevenítő kosztümös szerepjátékok jelentik a változatosságot. Persze, ahogy vesszük: ő a játékban is a tápláléklánc legalján van, mint arra Laurent Malbec, szerepjátszótársa és faluja polgármestere (Thierry Lhermitte) félreérthetetlen durvasággal szüntelenül figyelmezteti. Serge életkorában már rutin, hogy magától is beleáll az áldozatszerepbe, s folyton elnézést kér. Klasszikus balek, akinek alaptapasztalata, hogy abból csak a baj van, ha megpróbálja képviselni az érdekeit. A genovai reptéren két csokit számláznak neki egy helyett, s mivel reklamációja nem ér célba, elvesz még egyet. Ő, aki a törvényekbe, a jogaiba azért kapaszkodik, mert azoktól várja, hogy megvédjék önmaga bénasága ellen is, a saját törvényszegésétől a működésképtelenségig zavarba jön. Béna kacsaként, alig tiltakozva veszi tudomásul, hogy Thierry Durand de Solylesse-ként, családirtó tömeggyilkosként őrizetbe vegyék. 
A Taillade felügyelő (Jean-Pierre Darroussin) vezette rendőrőrs a Monk-sorozatot idézi, ahonnan a balfogásokat ellensúlyozó zseniális címszereplő sajnálatosan hiányzik. Az ambiciózus, gátlástalan és tehetségtelen Vassilian kapitány (Philippe Lacheau) jelenléte ellenben nagyon is hangsúlyos, az ő révén azonnal a karvalymédiába kerül főhősünk letartóztatásának híre. A televíziós Léa Paoli (Reem Kherici) az anyját már rég eladta egy jó sztoriért, így kénytelen minden mást beáldozni, hogy a felszínen maradjon, mit neki forrásellenőrzés vagy a mások élete. A kis falut megszállják a médiahiénák, s a polgármesterrel az élen bizony mindenki látta előre, micsoda jól rejtőzködő gonosztevő is volt az idős férfi, akit amúgy évtizedek óta ismertek. Michèle (Zabou Breitman), a félénk Serge szerelme szerencsére azon kevesek közé tartozik, akik kitartanak mellette.
Jugnot vígjátékában az a bizonyos aranypor a legrettegettebb helyszínen, a börtönben kezd igazán dolgozni, olyannyira, hogy nemcsak az önvédelemhez (boksz), de a média legyőzéséhez szükséges tudással is felruházza a balekot. Szép kis világot fest Jugnot, amelyben a börtönvilág emberségesebb, mint a szabad élet, s hogy éppen ott tanulja meg, mit tesz a Napóleonnak tulajdonított mondás, ami szerint „Minden közkatona a hátizsákjában hordja a marsallbotot.”
Jugnot pályafutása számos példát szolgáltat a társadalmi problémák, a legalább részleges igazságtétel legnemesebb hagyományainak ébren tartására. A nálunk Kóristák (Les choristes, Christophe Barratier, 2004) címmel forgalmazott film főszereplőjeként olyan tanárt alakított, aki a legkiszolgáltatottabbak: egy árvaház agyonnyomorított kisdiákjai életébe csempészte be a zene lélekmentő csodáját. A Monsieur Batignole (2002) rendező-forgatókönyvíró-főszereplőjeként karaktere nagy utat jár be a német megszállás idején az „én csak egy kereskedő vagyok” (v. ö. Mephisto-dilemma) kollaboráns önigazolásától addig, hogy élete kockáztatásával zsidó kisgyerekeket menekít Svájcba.
A Balszerencse akcióban a komédia-alapanyagba jó ütemérzékkel dolgozta bele filmes (A tévedés áldozata, The Wrong Man, Hitchcock,1956) és és irodalmi előképei (pl. Kafka: A per) drámaiságát és szürrealitását. A tévedés áldozata – amit Truffaut a Mester legjobb filmjének tartott – az egyetlen olyan Hitchcock-alkotás, ami mellett a rendező személyesen kampányolt, s ezt rögzítette is a film elején. Minden rendelkezésére álló eszközzel erősíteni kívánta ugyanis a veszélyérzetet a nézőkben: veled is megtörténhet, hogy bedarál a gépezet. Az igazságszolgáltatás útjai kifürkészhetetlenek, jogbiztonság csak nagyon erős demokráciákban létezik, s még azokban is elképzelhetők tévedések.
Az alaptörténet portugál származású nyugdíjasa nem tudta meg, kitől származott a füles, aminek alapján letartóztatták. Ám a komédia azért komédia, hogy a néző megtudja. A film szó szerint az utolsó percéig azon dolgozik, hogy érthetően megmondja neki, ahogyan azt is, hogyan tanuljon meg védekezni. A Hitchcock-filmmel való összevetés azt mutatja, hogy az eltelt 70 év alatt rendkívül sokat durvult a világ, ami Jugnot állásfoglalása szerint alapvetően a média számlájára írható. Cserébe azt adja, hogy fordult a világ, s a bűnbak eszköztára is bővült a hatékony védekezéshez.
