Agyagpofa (Clayface), rendező: James Watkins, ötletgazda: Mike Flanagan, fejlesztőproducer: Matt Reeves; szereplők: Tom Rhys Harries, Naomi Ackie, Max Minghella, Eddie Marsan, Joshua James, David Dencik, Ruby Sear; képregényadaptációs noir testhorror, 109 perc, 2026 (18)
Légy szertelen!
A DC a Jokerek után ismét előállt egy Batman nélkül operáló, Batman gonoszról szóló, Gothamben játszódó alkotással, s bár címszereplőjéhez hasonlóan sokszori átalakuláson esett át az Agyagpofa, Matt Hagen élőszereplősen most debütáló sztorija sokkal jobban megállja önmagában a denevér nélkül a helyét, mint a bohócnemezis. A Sonynak is valahogy így kellett(?) volna bánnia a Pókember nélküli Póki gonoszfilmjeivel…
Agyagpofa egyike azon DC karaktereknek, ahol képességének koncepciójára húztak föl több, egymástól teljesen elkülöníthető figurát és sorsot. A változatos felhozatal első élőszereplős kivetülése még az Adam West féle Batman sorozatban tette tiszteletét (némi összevonásos csalással), miután a széria ikonikus animációs intrójába amúgy állandó jelleggel odarajzolták. A viaszbábú kinézetű próbálkozás a West féle tipikus dizájnnyelvű világba jól illett, aztán egészen 2002-ig kellett várni a következő Agyagpofára, aki a Birds of Prey sorozat vendégszereplője volt, leginkább egy gumifejű Lény utánzatként a korai Fantasztikus 4-es mozikból.
A Batman szinte összes gonoszát így-úgy, még a hős feltűnése előtt megmozgató Gotham sem tudta kihagyni a képesség behozását, de ezt nagyon elenyésző mértékben tette, holott ha valahol, ott igazán emlékezetesen tudták adaptálni a kevésbé mainstream gonoszokat is. Ráadásul egy női verzió az erősen Bondra hajazó Alfred előzménysoriba, a Pennyworth-be is bekerült, nyilván a kémesdibe tökéletesen passzolt az arcváltósdi, alá Mission: Impossible.
Viszont ezen Agyagpofák egyike sem a felkapott, még díjáttörése előtt álló tehetséges fiatal színész, Matt Hagen története volt, aki Mr. Fagyhoz hasonlóan ikonikussá vált eredetsztorit a ’92-es Batman rajzfilmsorozatban kapott. A folytatásos duplaepizód később egy 3. és egy 4. fejezettel bővült (’93-ban és ’98-ban), ahol előbbiben Matt mellett már egy doktornő is fontos szereplő lett (és pályafutásának egyik orvosi alakítása szintén nagy hangsúlyt kap), míg utóbbiban láthattuk képességének egy oly aspektusát, melyet a film csak záróképében prezentál, s másképp. Bruce Timm és Paul Dini animációs univerzumának hatása tehát kézzelfogható (a stáblistában külön köszönetet mondanak nekik), de ez sose volt titok.
Mike Flanagan elmondta, hogy ezen rajzolt darabkák adtak ihletet filmötletéhez, ám ekkor már Matt Reeves is tervezgette Batman trilógiájának közepét (amit valamikor majd egyszer talán látni fogunk végre), méghozzá a Hagen inkarnációval a fedélzeten. Ketten összedugták fejüket, s elkezdték jobban kidolgozni a potenciált csapatban, mely így előbb a Pingvinhez hasonlóan levált spin-off státuszba, aztán függetlenedett Reeves világától, majd mikor Flanagan előadta terveit, addigra a stúdiófejes már James Gunn volt, így a film végül a rebootolt DC univerzum tagja lett. Ezek ne zavarjanak össze senkit, a mozi teljes mértékben értelmezhető önmagában, hisz bár ugyanott forgatták, ahol Pattinson Batmanjét, így a város látványa nagyon ismerős, de érdemben nincs köze semmihez, mivel egy teljesen sima, még a Superman–Supergirl (sőt, a Különc Kommandó) előtt játszódó eredetsztorival állunk szemben.
Mikor végre kezdett összeállni a produkció, Flanagan nem ért rá rendezni, így csak ötletgazdaként és az eredeti íróként maradt meg (míg Reeves producerként), a végleges szkript pedig Hossein Aminivel közös kredittel szállítódott le, s James Watkins érkezett a direktori székbe, akivel egy hosszú casting indult, ahol ugyan szóba jöttek ismert nevek, megmaradtak a kvázi újonc Tom Rhys Harries-nél a címszerepben. Egy ilyen sokat formálódó előkészületi időszak általában nem jó ómen, de ezúttal nem beszélhetünk óriási káoszról. Ha volt, az vagy nem ütött akkorát, hogy felkapott legyen, vagy szimplán beesett a mozira amúgy jellemző érdektelen zsákbamacskaság státuszba, bármiféle ingerküszöb átlépése nélkül. Szép csendben jöttek a további színészek, s hipp-hopp, itt a premier. Beszédes, hogy jóval előbb, mint az épp Steven Soderbergh által megmentésre szoruló Batman 2-é, amiben eredetileg kellett volna látnunk a Hagen átalakulást. A külön út viszont rengeteget használt!
A kötelezően szabályt erősítő kivételtől eltekintve túl magasan nincs az a nívó, ahol gonoszból úgy csináltak antihősfilmet, hogy a hozzá kapcsolható ikonikus szuperhősnek max híre, esetleg jócskán eredete előtti kiskori énje látható. A sort a spin-offnak vehető Macskanő kezdte, aztán kvázi az Elektra követte, de az meg direkt Daredevil folytatásként innen kilóg, ráadásul Ben Afflecket csak kivágták, nem nélküle készült alapból. Jó nagy ugrással máris a Venomnál találjuk magunkat, hogy aztán kivételként a Joker bátor kockázatvállalása révbe is érjen Joaquin Phoenix Oscarjával, az azt követőekben pedig sok köszönet tényleg nem volt, legyen az bármelyik Venom folytatás, a Joker repeta, a mémmé vált Morbius, avagy Madame Web és Kraven, a vadász. Egy ilyen „veretes” listából tehát nem nehéz kitűnni, ám az Agyagpofa nem ezekhez mérten is megállja a helyét, s leginkább a Jokerrel mérhető össze.
Műfajilag nyilván nehézkes, hisz ami közös bennük, az a hamisítatlan gothami milliővel járó noirságból fakad. A bűntől telítődő sötét sikátorok, az art decót használó talkshow díszlet, a maffia mindenhova kiterjedő korruptsága mind-mind jól ismert toposz, amit a filmesek már zsigerből hoznak. A Jokereknél ezekre még rámegy egy erős kora ’80-as évek Scorsese szűrő (khm, A komédia királya), itt napjainkban járunk, de ez igazándiból csak az orvostudományban és pár AI említésben ütközik ki. A high-tech – ami a képességnek hivatott megadni a hátteret – pont kevésbé lóg ki innen, mint a rajzfilmsorozat kissé megfoghatatlan korábrázolásából, szóval mondhatni még jól is áll a cselekménynek, hisz szépen beépítve hasznosítja ennek előnyös lehetőségeit. A másik, amiben a Jokerrel kell egy vágányra helyezni, az az alapvető kérdés az összes fent sorolt kalandnál: mennyire van létjogosultsága?
Mármint mennyire volt értelme elkészíteni a hős szereplése nélkül? Nos, ez a Jokernél merült föl pár mérfölddel jogosabban, mert annak ellenére, hogy az ambiciózus koncepció elsőre jól sült el, valóban erősen megkérdőjelezhető egy fő-főellenlábasról önmagában készíteni egy mozit, még akkor is, ha a 2. rész vége ad egy keretmagyarázatot erre. Igaz, hogy (bár ötleteket nem akarok adni) a Superman nélküli Luthor, vagy a Pókember nélküli Zöld Manó filmek eleve jóval kevesebbet tartogatnának magukban, ha már igazi arch nemeziseket kellene mondani, de pont ez az abszurd az egészben. Joker jóformán tényleg nincs, vagyis nem kéne legyen Batman nélkül – Cameron Monaghan azért ezt tudta feledtetni – és fordítva, de egy Morbius-nak vagy egy Kravennek már valóban nem automatikusan volt szüksége Pókira. Ahogy Agyagpofának sem Batmanre, csupán az a jelentős különbség, hogy ez érezhetően nem csak a jogok megtartása végett készült el halálos iramban.
Az, hogy a környezetet már oly sokat láttuk, kellően jelzi, mely közegben vagyunk, hiába nincs semmi kikacsintás a Wayne névre, ez még úgysem szükséges, hogy Matt maga szintén a híres emberek sorát erősíti, így teljesen természetesen, erőlködés nélkül fért volna bele a referencia. Ugyan süt minden városi képkockáról Gotham jellegzetes atmoszférája, s nem tudjuk tudatalattinkat lekapcsolni a bőregérről, a mozi következetesen kitartja magát ahhoz, hogy 100%-osan batmantes, ez pedig végeredményben hálás döntéssé válik. Tuti lesznek páran, akik úgy ülnek be, hogy nem ismerik a karakter gyökereinek forrását, s gyorsan leeshet nekik is a szitu, de aztán egy vállrendítés után anélkül veszhetnek el a cselekményben tovább, hogy a címszereplő mondjuk odasétálna a Wayne birtok rácsos kapujánál játszó kis úrfihoz.
Persze sokan azért ülnek majd be, mert a horror menő. És hohó, még milyen menő! A film a 18-as karikát maximálisan kiaknázza, s nem egyedül a testhorrort jelentő átváltozás, avagy trancsír közepette, ugyanis ezeket megelőzően még kapunk egy erotikusan túlfűtött remek femme fatale jelenetet is, amiről lazán az Elemi ösztön nightklubja ugorhat be. Mi több, ebből indul ki az érdemi bonyodalom, hisz a néha megszólalásig Monica Barbaróra emlékeztetően megigéző Ruby Sear karaktere a helyi nagymenő maffiavezérhez kötődik. Aki ugyan nem egy klasszikus névkapcsolást kapott (Maroni, Falcone, stb.), hanem… nos, a szinkronban – gondolom direkt – elvesző Szabót. Egyébként a maffiacsatlósok zseniális castingok, a fiatalabb Gérard Depardieu hasonmástól kezdve az idősebb Lewis Pullman kiadáson keresztül minden noname, csak becenéven futó verőember jellegzetesen megjegyezhető arc.
Na de vissza a testhorrorba: gazdagon találkozni jelenetekkel (sajna pár jumpscare-rel is), amiket nem fog mindenki tágra zárt szemekkel lesni a vászonról. A sajtóvetítésen mellettem mindkét oldalon olyanok ültek, akik inkább elfordultak vagy eltakarták arcukat a sokkolóbb orvosi műtéteknél, tükrök előtti önbeavatkozásoknál, vagy pár kreatívabb gyiloknál. Olyan észveszejtően egyedi élményben közel sem lesz részünk, mint amit Demi Moore és Margaret Qualley párosa adott nekünk két éve, de jó értelemben véve nincs más idevágó film az elmúlt időszakból, amihez érdemben hasonlíthatnám az Agyagpofát e téren. Jó, biztos van néhány eldugott, a zsáner kedvelőinek alap modern testhorror, ami durvább, netán jobb, de olyan, ami ily szépen vegyíti a mainstream blockbusterséget ezzel a meglehetősen nagy szűrővel üzemelő alműfajjal, az tényleg ritka. Ha tehát gond nélkül abszolváltad a szer-tartást múltkor, akkor az Agyagpofa sem jelent majd gondot, minden más esetben óvatosan!
Tom Rhys Harries-nek könnyen lehetne ez sztárcsináló szerep, ám ahhoz talán túl kicsi és túl rétegfilm az alkotás. A maga kategóriájában ez egy nagyon príma alakítás, aztán az idő fogja eldönteni, hogy csupán csak erre volt telitalálat a több száz meghallgatott jelöltből, avagy szélesebb skálán is megállja-e a helyét. A stábból más nem igazán kiemelhető: Eddie Marsan hozza a formáját, David Dencik illeszkedik a maffiaábrázolásba főmuftiként, Joshua James szintén egy „majd meglátjuk” fiatal, Max Minghella pedig sokat nem tesz hozzá az összképhez az átlag nyomozó/vőlegény bőrében. Mélységet nyilván Naomi Ackie dokinője sokat kap, viszont írásilag minden porcikájában megváltoztatták animált ihletőjéhez képest. Sokkal modernebb felfogásban adaptálták, ami hasznára válik, hisz rétegeltebb lett.
A játékidő során a karakterdráma adagolása némileg ingadozó tempójú, s noha a film tán legnagyobb vesszőparipája, hogy kompaktnak mondható hossza ellenére is néhányszor leül, valahol mégis passzol hozzá a visszafogottabb, lassabb megközelítéssel való kacérkodás. Van egy pont, ahol nagyobb sebességre kapcsol az intenzitás (a feszültség nem), végül a csúcspont észveszejtően magával ragadó módon tudja kihasználni a címszereplő álcázási képességét. Már csak ezért a jelenetért megérte elkészíteni a mozit, ez valóban, horrormentesen is emlékezetes rész, ami ugyan egy ismert sablonra épít, soha rosszabb végeredményt! Egyszerre jól koreografált, humorán keresztül szórakoztató és közben valahol piszkos élvezet, amin önfeledten lehet mosolyogni. Egy ilyen jellemzést nem feltétlen ettől a címtől vártunk volna. Ez a jelenetsor (ami egy eredeti, bár a film többi, szinte kifogástalan trükkjéhez képest rosszabbul festő effektet használó horrorelemben csúcsosodik ki) szintén sokat köszönhet annak, hogy a kellős közepén nem toppan be partigyilkosan Batman…
Ha már trükkök, az alacsonyabban tartott büdzsé abban jól kivehető, mik azok a jellemző dizájnelemei a karakternek, amiket nagyon nem akarnak a képünkbe tolni, vagy épp csak árnyékként, hogy ott spóroljanak, ahol lehet. Ez most még okés, ám ha netán megélne egy folytatást – kerek a lezárás, de adja magát a visszatérés – és ott is megmaradna hasonlóan ez az olcsóság, na az már több okból gondot jelentene. Amit most kapunk, kifogástalan, legyen szó akár a praktikus effektekről (smink, maszk), akár a CGI-ról. A technikai front többi összetevője mind hozza a kötelezőt, egyik se túl extra (beleértve Volker Bertelmann zenéjét), de inkább az a tipikusan fel se tűnik, mintsem kizökkent fajta. Operatőrileg pár igen szép kép (éjjel) és ötletes beállítás (a horrorfaktort csak segítve) akad, szóval az talán átlagon felüli. Rob Hardy előző munkája épp a Supergirl volt, ez szemenérhető, ha rálesünk a stílusra.
Nem túl nagy hype-pal érkeztünk el tehát Agyagpofa mozis bemutatkozásához, pedig egy abszolút korrektnek mondható alkotást rejt magában a DC noir testhorrorja. Bár semmi extrán kiemelkedőt nem mutat, cserébe egyáltalán nem válik oly lagymataggá, mint főhősének külsője. Rengeteg ponton eleshetett volna, egy necces is, ám míg a Sony hasonló(?) ötletei Pókember gonoszaival rendre el is estek, ezúttal egyáltalán nem az azok után érzett felemássággal kell elhagyni a termet. Nem művészfilmhez képest elég bevállalós ábrázolással mutatja be a testi elváltozások folyamatát, aminél bár láttunk sokkolóbbat, de ez legbelül még mindig csak egy szimpla képregényfilm. A Joker részint bátrabb vállalkozás volt és némileg máshova célzott, azonban ahová az Agyagpofa helyezi hangsúlyát, ott simán hasonló szintet ér el. Igaz, ez a szint egy teljes skálán nézve így is lejjebb való, csak abból ítélve tehát csalóka lehet a mozit elhelyezni magunkban. Lehet drukkolni, hogy a főszereplősrác ne egyslágeres maradjon, az pedig üde színfolt, hogy egy nagyobb közönséget megcélzó alkotásban még látni ilyesfajta fülledtséget is. A nagy végső akció ráadásul akár kultjelenetté válhat!
Folytatni ugyan lehetne (stáblistás jelenet nuku) és a zárókép sokakban fog kérdőjelet hagyni, mit is látott, ha nincs tisztában a figura legemblematikusabb korábbi adaptációjával, de tulajdonképpen már kvázi létezik is egy folytatás hozzá, a Különc Kommandó formájában. Szerencsére a teljes élményhez 1-2 easter egg-get leszámítva nincs szükség semmi előtudásra, s Batman sem hiányzik egy pillanatig se (hiába lengi be a hely szelleme tevékenységét). Akik a horrorsága miatt gondolkodtak a jegyvásárláson, nekik bátran, a gyenge idegzetűek viszont kétszer is fontolják meg!
