Moulin, rendezte: Nemes László, szereplők: Gilles Lellouche, Lars Eidinger, Louise Bourgoin, Marcin Czarnik, Christian Harting, francia történelmi dráma, 130 perc, 2026., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A szabadság ára
Az Oscar-díjas Nemes László filmje a francia ellenállás ikonikus alakjának utolsó napjait dolgozza fel, amikor a Gestapo válogatott kínzásokkal próbál meg fontos információkat kiszedni belőle. A Moulin láthatóan nem akar hagyományos értelemben vett hősportrét készíteni a címadó főszereplőről. Nem idealizálja, nem ruházza fel látványos emberi tulajdonságokkal és nem próbálja minden áron közel hozni a nézőhöz. Nyers, kegyetlen, megrázó, hatásos. (A filmet a Budapesti Nemzetközi Filmfesztiválon (biff) láttuk.)
Itthon sokan ellenérzéssel viseltetnek a franciák iránt, ezért elvből nem néznek francia filmeket. A Moulin nem nekik készült és ez a kritika sem nekik íródott. Nem lennék őszinte, ha azt írnám, mindenki másnak jó szívvel ajánlom, mert egy olyan filmről van szó, mely az emberek vallatását és megkínzását mutatja be. Ha azonban valakit még ez sem tántorított el, a címadó főszereplő személyéről is érdemes megemlékezni néhány sor erejéig, hiszen neve nálunk kevésbé ismert. Az őt vallató Klaus Barbie ugyanakkor egy időben sokat szerepelt a hírekben. A lyoni hóhérként elhíresült egykori Gestapo-tisztre évtizedekkel a második világháború után, Bolíviában bukkantak rá, majd Franciaországba szállították, ahol bíróság elé állították. De ki is volt ez a Moulin?
Jean Moulin a második világháborús francia ellenállás egyik meghatározó alakja volt. A háború előtt köztisztviselőként dolgozott, 1939-ben Franciaország egyik legfiatalabb prefektusává nevezték ki. A német megszállást követően szembefordult a kollaboráns hatalommal és Charles de Gaulle megbízásából az egymástól függetlenül működő ellenállási mozgalmak összefogásán dolgozott. Erőfeszítéseinek eredményeként 1943. májusában megalakult a Nemzeti Ellenállási Tanács, amely a francia ellenállás különböző csoportjait egyesítette. Alig egy hónappal később a Gestapo letartóztatta és Klaus Barbie személyes közreműködésével brutálisan megkínozták. Moulin azonban a vallatások során sem árulta el társait és az ellenállás titkait. Franciaországban az ellenállás ás az önfeláldozó hazafiság egyik legfontosabb szimbólumává vált.
A film ott veszi fel a fonalat, amikor a Londonból hazatérő Jean Moulint (Gilles Lellouche) ejtőernyővel ledobják Franciaországban, majd egy felvett személyazonosság mögé rejtőzve Párizsból Lyonba utazik, hogy összehangolja a különböző ellenállási csoportok tevékenységét és közös célokat fogalmazzon meg vezetőikkel. Dekoratőrnek kiadva magát felveszi a kapcsolatot egy titokzatos grófnővel (Louise Bourgoin), hogy értékes műtárgyakkal rendezze be annak lakását, hitelessé téve ezzel fedősztoriját. Az ellenállás következő találkozójára készülve azonban egy orvosi rendelő várótermében rajtaütnek a csoporton és valamennyi jelenlévőt letartóztatnak. Társait és őt megkínozzák, hogy kiderüljön, ki a valódi vezető és mi rejtőzik a fejében. A helyi Gestapo vezetője, Klaus Barbie (Lars Eidinger) nem válogat az eszközökben, hogy megtörje a foglyokat és elérje célját.
A film egy rendkívül céltudatos, higgadt és megfontolt embert mutat be Moulin személyében, aki számára népe felszabadítása mindennél fontosabb és ezért bármilyen áldozatra hajlandó. Még a legveszélyesebb helyzetekben is megőrzi hidegvérét, a németekkel szembeni ellenszenvét sem mutatja ki látványosan és a Klaus Barbie-val folytatott beszélgetések során is igyekszik uralni a helyzetet. Óvatos, felkészült, képes előre gondolkodni és nemcsak az eseményeket, hanem az emberek viselkedését is igyekszik a maga javára fordítani. Mindeközben senkit nem enged magához, mintha a bizalmatlanság a túléléshez szükséges eszköztárának szerves része volna. Azt azonban pontosan tudja, hogy egyedül nem nyerheti meg a háborút, ezért időnként mások kezébe kell helyeznie a saját sorsát. Kezdetben úgy tűnik, lelkileg és szellemileg szinte lehetetlen őt megtörni, ám amikor társai sorra elbuknak, a fizikai fájdalom és a veszteségek felborítják gondosan őrzött egyensúlyát.
Magánéletéről szinte semmit nem tudunk meg. A hozzá közeledő grófnő érdeklődését elutasítja, a korábbi házasságáról pedig csak egy futó megjegyzést tesz, melynek valóságtartalmában nem lehetünk biztosak. Barbie emiatt egy alkalommal még a szexuális orientációjára is rákérdez, de Moulin erre sem ad választ. Mintha tudatosan minden olyan információt visszatartana magáról, ami nem kapcsolódik közvetlenül az ellenálláshoz és az általa vállalt feladathoz. Így a néző előtt is megmarad egy távolságtartó, nehezen kiismerhető embernek, akinek személyes motivációiról és érzelmi életéről jóval kevesebbet tudunk meg, mint amilyen elszántan küzd az ügyéért.
Barbie gyanúját már a kezdetektől felkelti a csendes, magabiztosnak és túlságosan nyugodtan tűnő fogoly, akinek gondosan betanult személyazonosságát az előre elkészített bizonyítékok is alátámasztják. Először ismerkedni, barátkozni próbál vele, beszélgetéseik során pedig láthatóan lenyűgözi Moulin intellektusa, önbizalma és céltudatossága. Ugyanakkor éppen ezek a tulajdonságok sarkallják arra, hogy mindenáron megtörje és kiszedje belőle az igazságot. Kezdetben hízelgéssel, ígéretekkel és kisebb büntetésekkel próbálkozik, ám amikor ezek nem vezetnek eredményre, fokozatosan leveti a civilizált modort és előtérbe kerülnek valódi módszerei. A kínzás ugyanis nem valamiféle alkalmi kilengés a részéről, hanem bevált eszköz, melynek hatékonyságára építette hírnevét és pozícióját.
Moulin esetében azonban olyan ellenállásba ütközik, amelyet korábban aligha tapasztalt.Becsvágyával és önhittségével Barbie felettesei türelmét is próbára teszi, egy idő után már a saját pozíciójával és életével játszik. Moulin vallomása ugyanis nem csupán a lyoni Gestapó, hanem a német felsővezetés számára is fontos lenne, mert olyan információk birtokában lehet, melyek a szövetségesek hadműveleti terveit is érintik. A kihallgatás tétje ezért egyre nagyobb, miközben Barbie személyes ambíciója láthatóan felülírja a józan mérlegelést és a felülről érkező elvárásokat. Nem elég neki, hogy foglya hallgatását megtörje, azt is bizonyítani akarja, erre egyedül csak ő képes.
Míg az ő esetében a film viszonylag nyílt lapokkal játszik, Moulin mindvégig rejtélyes marad. Beszélget letartóztatott társaival, a tanúként beidézett grófnővel és a cellatársával is, ám ezek a találkozások nem feltétlenül visznek közelebb a személyiségéhez. Nem kapunk teljes jellemrajzot, nem ismerjük meg a múltját, a magánéletét vagy belső motivációinak minden részletét. Többnyire hallgat és gondolkodik, ha pedig kérdezik, igyekszik semmi konkrétumot elárulni az ellenállásról. Nem egyszerűen kémet, szabadságharcost, mártírt vagy hőst látunk benne, hanem mindezek sajátos elegyét, melynek körvonalait a film nem rajzolja meg helyettünk. A nézőnek magának kell összeraknia Jean Moulin alakját, ehhez pedig csupán kisebb-nagyobb kapaszkodókat kap. Érdekes megfigyelni, ahogyan Barbie egyre nyersebb és kegyetlenebb módszerekhez folyamodik, illetve azt is, miként változnak az erre adott reakciók. Moulin személyiségét nem a magyarázó párbeszédek, hanem elsősorban a viselkedése, a hallgatása és tűrőképességének határai adják meg. Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire ismertük meg Moulint, hanem hogy mennyire értettük meg azt, amit képviselt.
A film meglehetősen kevés színnel dolgozik és úgy tűnik, mintha az elején a környezet sem lenne különösebben fontos számára. Az épületek, utcák és terek nem kapnak önálló jelentőséget, ahogyan a névtelen tömeg is többnyire kívül marad a történeten. A helyszínek és díszletek szerepe a vallatások és kínzások során válik igazán hangsúlyossá, a szűk, nyomasztó terek, a rideg környezet és a bezártság érzete mind a reményvesztettség, a félelem és a kiszolgáltatottság atmoszféráját erősítik. A szereplőket legtöbbször közelről látjuk, így a színészi játék apró rezdülése, az arcok és a testtartás változásai is különös jelentőséget kapnak. Moulin egyenes testtartásának fokozatos megtörése éppúgy beszédes, mint Barbie magabiztosságának elvesztése, amikor a kimért kihallgatóból fékezhetetlen, őrjöngő vadállat válik.
Az egész film nyers, kegyetlen és szinte tapinthatóan közeli, annak ellenére, hogy a legbrutálisabb élmények részét nem is látjuk közvetlenül. Ezeket a rendező a néző képzeletére bízza, miközben a képi világ mellett a hang is egyre meghatározóbb szerephez jut. A kínzások, a fájdalom és a szenvedés hangjai legalább olyan erőteljesen hatnak, mint a látvány, a csend pedig sokszor már nem is a megnyugvást, hanem a halált jelenti.
A Moulin kegyetlen, nyomasztó és helyenként kifejezetten nehezen elviselhető alkotás, mégis nehéz levenni róla a szemünket. Nemes László rendezése minden formai eszközt a történet szolgálatába állít, a két főszereplő párharca pedig egyszerre válik lélektani drámává és az emberi méltóság határait feszegető küzdelemmé. Nem akarja megmondani, mit gondoljunk és nem ad kényelmes válaszokat, de éppen ettől válik hatásossá.
