Az erdő zenéje (Le chant des forêts), rendezte: Vincent Munier, szereplők: Vincent Munier, Michel Munier, Simon Munier, francia dokumentumfilm, 93 perc, 2025., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Törékeny vadon
A többszörösen díjazott természetfotós és természetfilmes Vincent Munier ezúttal hazalátogat a Vogézek erdeibe, ahol apjával és fiával indulnak felfedezni a vadont. Gyönyörű, tűéles felvételek és kristálytiszta hangok, esti nagy beszélgetések, múltidézés és a természet szeretetének átadása a következő generációnak. Na és persze nekünk, nézőknek, mert bár Az erdő zenéje egy igazán személyes történet, az üzenet mindenkihez szól, aki érti és értékeli mindazt, ami az aszfaltútról letérve elé, elénk tárul. A zenéért Warren Ellis, Nick Cave állandó alkotótársa felelt.
A természetfilmeknek saját, jól bejáratott rajongótábora van, akik igyekeznek ezt a fajta rajongást másoknak is átadni. E tekintetben nincs könnyű dolguk, mert a kitartást, türelmet és szakértelmet mára szinte teljesen elfelejtettük értékelni. Immerzív, írja a film hivatalos ismertetője, ami egyébként belemerülést, elmerülést jelent, tehát alapvetően nem rossz dolog, feltéve, hogy az ember nem sorozatgyilkos. Ami miatt mégsem szeretem ezt a szót, az, amire manapság használják, vagyis olyan kiállítás népszerűsítésére, amiért jó sok pénzt lehet elkérni. Dehogy akarok én derékig gázolni van Gogh napraforgóiban, mikor jó nekem ott a falon lógva, ahogy több száz évig mindenki másnak is jó volt.
Nem a biológia tagozatos gimnáziumi osztályban szerettették meg velem a természetet, eleve azért jelentkeztem oda, mert kiskorom óta szerettem. Amit még szeretek – és ezzel talán nem árulok el nagy titkot -, azok a filmek. Éppen ezért a természetfilmek nagy kedvenceim és mindig is lenyűgözött, ahogy az élővilág szépségét, törvényszerűségeit vagy éppen annak kegyetlenségét képesek egyes alkotók bemutatni. Itt nincsenek ügynökök és A kategóriás színészek hosszú kívánságlistával, nincs betanult szöveg, nincs minden részletre kiterjedő storyboard, nincsenek hatalmas épített díszletek, drága kosztümök, jelmezek és smink, csak növények és állatok a maguk természetes vadságukban és szépségükben.
A film cselekményének helyszíne a Vogézek (Massif des Vosges), mely egy festői, jégkorszak által formált középhegység Franciaország északkeleti részén, Elzász és Lotaringia történelmi határain a Rajna-völgy mellett húzódva. A vidék rendkívül gazdag élővilággal büszkélkedhet, alacsonyabb részeit tölgyesek, míg a magasabb szinteket hatalmas jegenyefenyvesek és jellegzetes, fahatár feletti füves hegyi legelők (chaumes) borítják, ahol olyan ritka növények élnek, mint a sárga tárnics vagy az árnika. Területét két nagy regionális nemzeti park is védi, amelyek háborítatlan erdeiben szarvasok, vaddisznók, a meredek sziklákon zergék, valamint sikeresen visszatelepített hiúzok és vadon élő farkasok találtak otthont, míg a lombok között a veszélyeztetett siketfajd fészkel. Már amikor fészkel.
A hegység viharos történelmi hagyatéka leginkább a 20. század két nagy világégéshez kötődik, melynek során a vidék kiemelten fontos és véres hadszíntérré vált. Az I. világháború alatt itt húzódott a nyugati front egyetlen magashegyi szakasza, ahol a Hartmannswillerkopf és a Le Linge szikláiba vájt állóháborúban katonák tízezrei vesztették életüket. A gránitba épített lövészárkok és betonbunkerek ma is szinte érintetlen szabadtéri múzeumként állnak. A II. világháborúban a szövetségesek amerikai és francia csapatai a sűrű fenyvesekben, a fagyos téli hidegben vívtak elkeseredett hegyi csatákat a német védvonalak áttöréséért. Ennek emlékét ma is katonai temetők, emlékhelyek, valamint a katonai célból épült, de ma már lenyűgöző panorámát nyújtó Route des Crêtes gerincút őrzi. Ezt csak érdekességként meséltem el, további részletekért valamelyik ismeretterjesztő csatorna felkeresését tudom ajánlani.
A film készítője a César-díjas francia természetfotós és dokumentumfilmes Vincent Munier, akinek munkásságát a minimalista esztétika, a végtelen türelem és a természet iránti mély alázat határozza meg, vagyis minden szempontból az én emberem. Művészetére a letisztult, ködös és havas tájak jellemzőek, amelyekben az állatokat a környezet megzavarása nélkül, gyakran hetekig tartó magányos lesben állva örökíti meg. Legismertebb munkái közé tartozik a sarkvidéki fehér farkasokat bemutató projektje és a nemzetközi sikert arató A hópárduc című filmje. Munier képei és filmjei nem csupán a vadvilág dokumentálására törekednek, hanem egyfajta egzisztenciális üzenetet hordoznak az ember és az érintetlen természet törékeny kapcsolatáról.
Az erdő zenéje valahol félúton van a dokumentumfilm és a természetfilm között. Bemutatja a Vogézek változatos ökoszisztémáit, de egyúttal az azt bemutató természetfilmes családját, a három generációt is. Nem egy ember áll ki, hogy elmagyarázza, mit is látunk valójában, hanem azt mutatja meg, hogyan adható át a természet szeretete és tisztelete egyik generációról a másikra és ezt helyezi el egy konkrét természeti környezetben, a Vogézekben. A vállalkozás azért lesz még érdekesebb, mert miközben az unoka elbeszélésre bírja a nagyapját, az átélt kalandok a szemünk előtt elevenednek meg. A magam részéről ezt nagyon szeretném úgy elképzelni, hogy a nagyapa által elmondottakat próbálták meg kamerával felvenni a jelenben, nem pedig a felvett jelenetekhez találtak ki utólag érdekes történeteket, mert az nagyon illúzióromboló lenne.
Igazából nincs is narrátor, nagyon sokszor a látottak és hallottak mesélnek emberi tevékenység nélkül, máskor pedig a három szereplő beszélgetése mutatja meg, mire is kell most éppen odafigyelnünk. A nagy beszélgetések általában az erdei házban történnek a tűz melegénél, kint a szabadban inkább azt mutatják meg nekünk, milyen előkészületeket, türelmet és alázatot igényel egy-egy állat becserkészése. Mi is ott vagyunk az erdőben a szereplőkkel és szinte lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy végre felbukkanjanak a legkülönfélébb erdei állatok. Hóban, fagyban, sárban, szélben, esőben, ködben várják, várjuk türelmesen a vadakat, mert a természetkedvelők számára nincs rossz időjárás, csak nem megfelelő öltözet. Hol elképesztően közeli képeket kapunk, hol távolról, a magasból mutatják meg nekünk az erdőt, ami azonnal leszűrhető, az a kitűnő érzék a természet bemutatásához és az ahhoz felhasznált technika minősége, a tűéles képek és kristálytiszta hangok. Na ezt jelenti igazából az immerzív, mindezt egy mozijegy áráért. Aki egy ilyen filmre ételt és italt visz be, azt a legszívesebben bemutatnám a legelső hiúznak.
Az erdő zenéje megmutatja, mi a jutalma a türelemnek, amikor csendben, mozdulatlanul várunk akár órákon, napokon keresztül, hogy a kitűnő szaglással, hallással és látással felvértezett erdei állatokat természetes közegükben figyelhetjük meg teljesen hétköznapi tevékenységeik -vadászat, táplálkozás, utódnevelés, udvarlás stb. – közepette. A film készítője ezúttal hazatér gyermekkora helyszínére és bemutatja családját is, az apját, akitől örökölte a természet szeretetét és a fiát, akinek igyekszik ezt a legjobb tudása szerint átadni. Nem egy folyamatos történetet kapunk, nem a napszakok, évszakok változását, hanem pillanatképeket egy család életéből a vadonban. Az idő múlását a három generáció szemlélteti, miközben maga az erdő örök körforgásban van. Bár mentes az emberi tevékenységtől és a háborús sebek is begyógyultak régen, az egész bolygón tapasztalható természetrombolás és klímaváltozás ezt a helyet sem kíméli. A siketfajd szinte teljesen eltűnt, amit újabb és újabb fajok követnek majd, ha nem vigyázunk, mígnem végül nem lesz mit megcsodálni.
