A titánok harca – kritika


Félistenek a fejünkre estek

Amikor kivezényelt iskolás csoportokba ütköztem a Villámtolvaj – Percy Jackson és az olimposziak előadásain, már akkor értetlenkedtem: vajon a töri tanárok tényleg hisznek abban, ha elviszik a nebulókat ezen becses alkotásra, bármi fogalmuk lesz a görög mitológiáról? Valószínűleg nem. A kizsigerelt pedagógus beéri azzal, hogy a lurkók addig sem készítenek körzőjükkel rézkarcokat a padra, a diákok pedig hálásak, ha nem az osztályterem faláról lepattogzó festéket kell bámulniuk. A lótestű Pierce Brosnanon hüledező tanulók talán az első sarokig még a kentaurra is emlékeztek.
A titánok harcából kiderül, hogy Hollywoodban Zeusz és a családja pusztán Pókember és Szuperman kollégai. Kívülállók helyett inkább felhőpamacson álldogálók, kik átlagember feletti képességekkel bírnak, a mozi szempontjából csupán annyira fontosak, minél több vizuális effektet lehessen karakterükből kipréselni. Persze, ki megy az eredettörténetért egy 165 milliós látványfilmre? Akkor viszont gyűrjék arcunkba a vásznat! Többnyire a 3D=3x akkora dohányt jelent, szinte egyetlen alkotás sem hasalt el ezzel a rendszámmal. A ravaszkodás megint bejött, ám a térhatás elérése érdekében legalább akkora képzelőerőre lesz szükség, mint amivel az a Take That rajongó kislány rendelkezett, aki az ágya fölé ragasztotta az együttes poszterét, és hitte, hogy minden este Gary Barlow-val hál. Így a bűvös szemüveg megpihenhet a popcornos zacskóban, mert levéve kevésbé sötét a kép.
Louis Leterrier vérszegény iparos, az Isteneket tévés mesejátékokat idézően túlvilágítva képzeli el, az összes valamirevaló színészéből bohócot kreált. A Zeuszként „tündöklő” Liam Neeson alufólia páncéljában, Ralph Fiennes Hádészként kiöregedett rocker parókájával röhejesek, míg Sam Worthington szemében csupán Na’viként csillogott az értelem?

 

A sületlen párbeszédekkel szétszabdalt csáknoriszi történet, hősi halálra kész egyéniségek (tréfi, dulifuli, törperős…) szembeszállnak a rémségek bazi nagy boltjával, nehezen tart ébren. A ritmustalan, unalmas akciókat, drágán kiszámlázott, de meglepően vacak trükkökkel bélelik ki. Az 1981-es változat újrasminkelésének létjogosultságát egyedül a pénztárgép igazolja.
Gyerekek! Jobb lett volna a suliban! Ráadásul a mostani lecke a metróaluljáróig sem tart ki.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Al Pacino 70 éves!
Következő cikk A Lost-kiállítás – TV-s Túlélők tárgyainak tárlata

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..