A Nem írnek való vidék címen futó maffiafilm nem tarolta le a fesztiválokat, pedig nagyon korrekt kis straight-to-DVD darab, a független filmek minden bájával (=egyszerűségével).
A Hanna után ismét ki kell emelni, hogy a rendező neve ne tévesszen meg senkit, hiszen a közepesen (inkább szarul) sikerült A Megtorlóról ismert, forgatókönyvíróként talán komolyabb babérokat arató (Armageddon, Die Hard-filmek, Az Angyal) Jonathan Hensleigh hozta össze a Kill the Irishmant, ezt a Danny Greene-ről készült dögös biopicot. Danny Greene az a fajta gengszter, akit rögtön az ilyen filmek után legendásként szokás emlegetni, volt már szó erről a mítoszgyártásról, akkor is, ha korábban az életbe’ nem hallottál róla. De hát Amerika nagy piac, amely az alapanyagot is gyártja dögivel. Szóval a based on true story minősített esetével állunk szemben, az ilyenkor szokásos csúsztatásokkal, illetve színezéssel, de valójában teljesen élvezhetően prezentálva.
Danny Greene története klasszikus „sebhelyes arcú”-sztori, emberünk tökösségének köszönhetően feltört a szegénységből, átvette az irányítást az alvilág egy viszonylag jól körülhatárolható szelete felett, hogy a gazdagodás fázisait egy hetyke montázs formájában tárja elénk; tényleg már csak azt vártam, hogy bevezessék a tigrist. De amúgy nem annyira a klasszikus maffiafilmek, mint a külvárosi keményöklű pronyókat éltető, Guy Ritchie-s gengszterközeg áll hozzá közel. Ez inkább a karaktereken érhető tetten, Hensleigh nem vágja videóklippé a filmjét (bár a trailerből úgy tűnik) behívja viszont mellékszerepbe Vinnie Jonest, hogy rásegítsen az asszociációra. Bár így belegondolva, lehet, hogy ezt a két vonalat csak én érzem ennyire rokonnak, pedig ha az árulás, barátság, hűség témakörét veszem alapul, akkor meg ugyanannyira Keresztapa. Szóval fene tudja.
Visszakanyarodva még a mellékszereplőkhöz: a produkció elég tudatosan hívott meg „témába vágó” arcokat, akik jól mutatnak a plakáton (hát, inkább a DVD-borítón), de amúgy sem Christopher Walken (még mindig minden rezdülésétől kirázza a hideg az embert, nem lennék az adósa, az hétszentség), sem Paul Sorvino nem számolhat el túl sok nettó játékidőt. Sőt, az elején még egészen úgy tűnik, mintha a Kill the Irishman az – időnként narrátorként fellépő – Val Kilmer alakította zsaru és a címben szereplő gengszter kurta-furcsa kapcsolatára épülne, talán kicsit úgy, mint a Szemtől szemben, de ez nincs így. Az ijesztőre hízott Val Kilmer néha feltűnik, aztán sokáig színét se látni.
A balhét tehát Ray Stevenson (ő maga északír, tehát nem pont ugyanaz) viszi el, aki engem elég erősen emlékeztet Gerard Butlerre, legalább is, amikor sokat mondóan tekint a vele szemben állóra, aki sejti már, nagy pofont fog kapni. Valahogy ez az egész film sava-borsa, hogy ez a fickó, ha hangoskodnak a szomszéd kertben, akkor átvonul és puszta kézzel veri félholtra a motoros bandát. És mi, sajnos vagy sem, de szeretjük nézni ezt a vonulást. Mindebben csak a bajusz zavaró kissé, de hát ha egyszer ilyen markáns arcszőrzete volt Greene-nek, akkor a sminkes is kénytelen felragasztani egyet Stevensonnak, kockáztatva, hogy ma már talán körberöhögnék érte Clevelandben.
Akkoriban, vagyis a hetvenes években viszont senki nem röhögött Danny Greene-en, akit évekig próbált kinyíratni a maffia, de valahogy mindig elugrott a golyó elől, ezért is ragadt rá a bulletproof jelző. 
No Comment