Véndiákok nyalnák a sót


American Reunion

American Reunion

Amerikai pite: A találkozó (American Reunion) r.: Hayden Schlossberg, Jon Hurwitz, sz.: Jason Biggs, Alyson Hannigan, Seann William Scott, Mena Suvari, Chris Klein, vígjáték 114 p.

Az osztálytalálkozók többnyire arról szólnak, hogy ki tudja nagyobb hitelességgel eljátszani, mennyire bejött neki az élet. És nem csak nálunk érkezik kölcsönautóval az egykor korrekt közepes tanuló a bankettre, hanem az amerikai fiatal harmincasok is frusztrálva érzik magukat, ha nem sikerült bejutniuk a kívánt céghez, tehetség-kutatóba vagy Britney Spears lábai közé. Bármit is mondjon magáról egyik vagy másik, mi pont úgy nézünk rá, mint Patrick Bateman, amikor meglátta kollégája elefántcsontszínű névjegyét és már nyúlnánk is a láncfűrészért, hogy elégtételt vegyünk, amiért a másiknak volt pofája többre vinni. Vagy jobban hazudni.

De mi a van akkor, amikor már eleve a kínosan sokat ismételt előadás után sok-sok évvel maga az egykor ráaggatott szerepétől elszakadni képtelen félszínész tapsolja vissza magát, holott a közönség már rég hazament, gyereket csinált, túlórát vállalt? Azt hívják úgy, hogy Amerikai pite: A találkozó. Jason Biggs, akinek, így tizenkét év távlatából, ez már hivatalos, soha nem sikerült túllépnie a pitét a farkára húzó gimnazista fiún, hiába szerepelt még egy sor hasonlóan nézhetetlen tinivígjátékban, szóval ez a remek fiatalember egyenesen executive producerként működött közre a negyedik nekifutásban; az imdb nem jegyzi, de esküszöm, hogy saját szememmel láttam a stáblistán. Egyébként épp a múlt héten vizsgáltuk, hogy a Harry Potter gyerekeinek milyen lehetőségeik nyíltak most, hogy a szériának (egy időre) vége lett és bár egyelőre ezt még nem tudhatjuk biztosan, nyilván abból az alomból is kiindul egy-két Jason Biggs-kaliberű karrier. Nem baj, ezeknek külön emelet lesz majd a színészotthonban.

American Reunion

Ettől még az Amerikai pite 2012-es felmelegítése lehetne fogyasztható, sőt engem az utolsó pillanatig abban a hitben ringatott, hogy az is lesz. Mert mindenki felnő, ez egy halálosan izgalmas dolog, bár nem kell róla halálosan komolyan értekezni, inkább úgy félúton az egykori pite-filmek és mondjuk egy közönségbarát, de filozofikus megközelítés között. Csak hogy Biggsék egy tapodtat sem voltak hajlandóak mozdulni, nem hogy az értelem, de még a WC-papír irányába sem, hiszen mi viccesebb van annál, mint hogy repked a szar? A Reunion számára ugyanaz a generáció áll a célkeresztben, mint anno, tehát az akkori tinik, akiknek most már ki lehet írni, hogy „csak felnőtteknek”, ilyenformán ábrázolható cici és pénisz (nem értem, punci miért nem), mert a tudomány állása és a törvényi meghatározás szerint erre időközben megérettek. Ha viszont a nézők bármilyen szinten is érettebbek lettek az elmúlt tizenkét évben, akkor meg nincs mit élvezniük ezen az egészen, mert semmi elnéző nosztalgia érzése nem kerít hatalmába, csak az a kínos szúrás a tarkómban, hogy gimisként ezeken talán én is nevettem.

A film javára írom az olyan akár kedvesnek is mondható csavarokat, mint hogy Jim és az apja épp olyan helyzetben ülnek egymás mellett, mint amikor az öreg fel akarta világosítani a tinédzser fiát, csak most épp fordított a felállás – és még jobban tetszett, ahogy a vénember ezt a szituációt is a maga javára fordítja. Viszont ez a búcsúkoncert már annyi mindent meg akar idézni, hogy gyakran elvész a részletekben: nem vagyok rá büszke, de mind a három mozifilmet láttam, s még így is sorra jöttek elő olyan karakterek, akiken érződött, hogy baromira jelenteni akarnak valamit, de úgy voltam vele, ha most fellógatva Judd Apatow-filmeket kell néznem egy éjszakán át, akkor sem tudom megmondani, ki ez a forma. Mert nyilván már ’99-ben is egy senki volt. Hiszen gyerekek, ez nem kult, amit félszavakból is megértünk, hiába próbáljuk az emlékezet szépítő funkcióját kihasználni, annyira még nem vagyunk benne a korban, ha a szenilitásra utaztok, gyertek vissza 40 év múlva. Mert most még pontosan emlékszünk, hogy mindez csak szarra, fanszőrzetre és dominacuccra épített viccek sorozata, ami 2012-ben csak azt juttatja eszembe, annyira egy elkúrt generáció vagyunk, hogy nekünk még nosztalgiáznunk sincs mire.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A gyerekek elveszett világa
Következő cikk 3D-t szereted-e?

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..