Hosszabb szünetet tartott a Disney Stúdió a romantikus mesék gyártásában, de azért nem tétlenkedtek, hiszen nem kisebb művek születtek eközben, mint a Micimackó, a 101 kiskutya vagy A dzsungel könyve.
A korszakváltást 1989-ben A kis hableány hozta el. Ekkor született meg az a „műfaj”, ami máig jellemző és használatos náluk. Az alkotók feláldozták a mese történetéhez való hűséget a szórakoztatás oltárán. Itt már összetettebb a szerelmi szál, kapunk jó pár vicces mellékszereplőt, és nem akármilyen dalokat. A kis hableány volt az első Walt Disney rajzfilm, amiért nem volt ciki rajongani. Még a fiúknak is el kellett ismerni a színvonalbeli fejlődést, titokban szerintem még dúdolták is a zenéjét.
Ariel figurája azért sikerült a külsőségekben nagyon jóra, mert nem akart „legszebb csaj” lenni. Persze voltak hajviseletre és sminkre vonatkozó trendek ekkor is, de az arcokban a különlegességet keresték, nem a szabályosságot. Arielnek kislányos arcformát adtak, szinte ijesztően nagy szemekkel. A vörös haj is rendhagyó volt a szőke és ébenfekete hajú hercegnők után. A gyártás évében még jellemzőek voltak a ’80-as évek divatjából maradt hatalmas sörények, így sellőnk is ilyet kapott.
Ismételten a ruhán bukik a sztori. Próbálják elsikálni, hogy egészen pontosan mikor játszódik a történet (hercegünk egyenruhája az 1800-as évek végére utal, a városi jelenetből pedig az 1700-as évekre következtethetünk), de valószínűleg a mű eredeti keletkezési idejében (1831) járunk. A lényeg hogy nem 1989-ben, amikor is a rajzfilm született. Erről abban a pillanatban feledkeznek meg az alkotók, mikor Ariel egy kék, flitteres, magasan felvágott, testhezálló ruhában sétál ki a tengerből. Tudom, halpikkelyre utalunk meg minden, de azért gratulálok!
Ebben a mesében végre több dimenziós szereplőket kapunk. Ariel imád gyűjtögetni, a szerelmes herceg pedig folyton a kutyájával játszik.
De jöjjön a legfontosabb! Hölgyeim és Uraim, szeretném bemutatni Disney első igazi, élő, személyiséggel rendelkező hercegét! Erik nem csak szöveges statiszta, mint egykori kollégái.
Bár a Csipkerózsikában már találkozhattunk egy aktív férfi karakterrel, őt magát nem ismerhettük meg. Nyilván azért életképesebbek a női figurák, mert az ő szemszögükből mesélik a történeteket, és velük kell, hogy azonosuljanak a női nézők. Eleinte nem vágyunk többre egy homályos herceg karakternél, mert azt gondoljuk, nem vágyhatunk többre. Már az is szép teljesítmény, hogy herceg. A kis hableányban Erik esetében azonban már próbára tehetjük a saját ízlésünket is.
A kis hableányban megtalált romantikus adottságokat két évvel később A Szépség és a Szörnyetegben minden szempontból tökéllyé fejlesztették. Meg is lett az eredménye: ez volt az első animációs film, amit jelölték az Oscaron legjobb film kategóriában.
Az Ariellel megszülető tudatos, kalandvágyó, a közegéből kitörni akaró ifjú hölgy Bellben él tovább. A külső megjelenésben most is a film készültének idejére építkeztek. A ’90-es évekre jellemző középen elválasztott, magasra beszárított hajat és egyre hangsúlyosabb, természetes szemöldököt kapott a lány.
Az alapvető probléma megint a ruhákkal van. A filmben szó esik a barokkról, és a rokokóról, tehát nyilván az előtt nem játszódhat. Így az 1800-as években kell, hogy bonyolódjon a mese. Biztosan nem 1800 és 1830 közötti a történet, mivel a nőkön nem empire (mell alatt szabott) ruhákat látunk, hanem a romantika korára jellemző ejtett vállú, kör alakú abroncsos krinolinokat.
Tehát szinte biztos, hogy az 1800-as évek közepén járunk. Viszont a férfiak hosszú haja, és jellegzetes nadrágja arra enged következtetni, hogy mégis csak a XVIII. század lesz a befutó. Mivel az akkori női divat túl szélsőséges, mélyen dekoltált, a szoknyába dupla lószőr párnát rejtő viselete nem állt volna igazán jól Bellnek, ezért nem is kínozták vele a nézőt. Hát, azt hiszem, ilyen egyszerű.
Ez az első Disney rajzfilm, melyben a „gonosz” emberi lény, sőt mi több, férfi. A korábbi mesékben nőnemű volt az ellenség. Épp, mint minden hurrikán – hüm, ne legyünk azért paranoiásak.
És elérkeztünk kedvenc témámhoz: a herceghez. Itt nem csak, hogy van személyisége a főhősnek, de a történet segítségével meg is változik az. Most már ismerjük a férfi szereplőt is. De az alkotók nem állnak meg itt. Bizonyos elképzelések szerint a herceg figuráját Patrick Swayze-ről mintázták. Szóval kap egy kis pluszt hősünk, amitől még kívánatosabbá válhat.
Bár időben nem ugrunk egy nagyot, 1992-ben az Aladdinnal a Disney új kort kezdett. Valójában csak egy film erejéig, mert nem igazán működött a jelenkorra való reakció görcsös erőltetése. Ez a rajzfilm folyton utalgat korábbi Disney mesékre, a palack szelleméből egy beszpídezett showmant csinált, és egy idegesítő madár mondja meg benne a tutit a fő gonosznak, miközben – akarva, akaratlanul – csak a kisebbek érdeklődésére válik alkalmassá a film.
Alapvetően persze nehéz helyzetbe kerültek az alkotók, mivel nem számoltak azzal, hogy a főszereplő itt egyértelműen a férfi. Az ő kalandjaival, problémáival, érzéseivel hogy a pék fülébe’ azonosuljon az ekkorra már megtalált és megtartani kívánt női közönség?! A helyzetet azzal mentették, hogy az eredeti sztorival szemben hangsúlyosabb szerepet kapott Jázmin hercegnő. A „feszültség” azonban így sem tartható fenn. A romantikus filmek receptje, hogy pontosan ismerjük a nő érzéseit, és arra kell várnunk, hogy a férfi viszonozza azokat. Itt azonban azért kell aggódnunk, hogy Aladdin megtalálja a boldogságát. Bár A Szépség és a Szörnyetegben is várnunk kellett Bell megenyhülésére, ott kihívást jelentett a férfi karakter érzéseinek kialakulása is.
Az Aladdinban ismét egy olyan női figurát kapunk, akinek herótja van attól, hogy hercegnő (ja, rémes lehet), és arra vágyik, hogy szabad legyen, szabadon választhasson és szerethessen. Ebben tehát szinte semmi újdonság nincs. A külsőségek már érdekesebbek.
Először is Jázmin az első és mindeddig egyetlen hősnő, akinek nagy orra van. A korábbi lányoknak konkrétan nem volt orruk. Na, persze az övé sem kampós-, vagy vasorr, épp csak egy vonallal többet szántak az arca kialakítására, amellyel jellegzetesebbek lettek a vonásai. Ez azért sem zavaró, mert a film készültekor nagyon divatosak voltak a kicsit egzotikusabb arcok, a karakteres mediterrán, sémi vonások. Elég csak Paula Abdulra gondolni, aki ekkor futott be, vagy Gloria Estefanra, aki szintén ezekben az években kezdte karrierjét. Sőt, egy Janet Jackson klipben már feltűnt Jennifer Lopez is, akinek ijesztően sötét haja, és vastag szemöldöke volt. Azért hülye egy divat volt ez. Mindenki egy húszassal idősebbnek tűnt a durva sminktől.
És ha már a külsőségeknél tartunk. Ahhoz képest, hogy a történet arab miliőben játszódik, kicsit sok a csupasz bőrfelület.
De mit lehet tenni, ha 1992-ben ez volt a divat? Illetve majdnem ez. Egy furcsa jelenség figyelhető meg az Aladdin esetében. Tulajdonképpen megelőzte a korát. A ’90-es évek elejére már megjelentek a rövid kis felsők, ami alól kilátszott a has, de a nadrágok még jobbára derékban kezdődtek. A szabásvonal csak fokozatosan csúszott le a csípőre. Ebben a rajzfilmben éppen olyan has villantós topot, és extra csípőnadrágot látunk, ami a következő években uralkodik majd a divatban. Elég csak egy TLC klipre gondolni. Lehet, hogy kivételesen „az élet utánozta a művészetet”?
És jöjjön a herceg. A korábbi sikeres hírességszerepeltetésből kiindulva, itt is létező személyt választottak a főszereplő ábrázolására. Állítólag Tom Cruise volt Aladdin mintája.
A külső megjelenés mellett, itt a belső értékekkel is más a helyzet. A herceg személyisége valamivel izgalmasabb. Ő az első nem-herceg. Egy olyan hőst akartak adni, aki ugyan egy megélhetési tolvaj, de jószívű és mély érzésű. Akkor meg ki a fenét érdekel, hogy herceg vagy sem?! Ááá… senkit, de a biztonság kedvéért a mese végére ő is nemesi fő lesz.
){kind=link}