Az üldözött


a-most-wanted-man-2014-philip-seymour-hoffman-robin-wright-movie-001

Az üldözött (A Most Wanted Man); rendező: Anton Corbijn; szereplők: Philip Seymour Hoffman, Rachel McAdams, Robin Wright, Willem Dafoe,; angol-amerikai-német politikai thriller akciófilm; 121 perc; 2013 (12) 

Ó, Philip!

Az élet közel sem a legjobb, de mindenképp a legkegyetlenebb forgatókönyvíró. Mennyivel jobb lenne szokványosan a filmre szorítkozni, most azonban ezt nem tehetjük meg. Mert a mozibarátoknak csupán ennyi marad, hogy a filmvásznon keresztül vegyenek végső búcsút kedvencüktől. Nem olyan rég még megrendülve néztük Heath Ledger utolsó meghajlását a Doktor Parnassusban, tavaly pedig a nagymackó Gandolfini elhalványuló mosolyát az Exek és szeretőkben, itt pedig azzal a szomorú ténnyel kell megbarátkoznunk, hogy Philip Seymour Hoffman neve utoljára szerepel első helyen a stáblistán.
Egy újabb John le Carré regény megfilmesítése mellett amúgy sem mentünk volna el. Carré nem csupán beleírta magát a XX. századi kémirodalom halhatatlanjai közé, de azt is illik tudni róla, hogy őfelsége népszerű ügynökével ellentétben a való életben is erősítette az MI-6 kötelékét. A hidegháborút meg talán még a két mamuthatalom sem látta úgy át, ahogyan azt ő papírra vetette. Gazdag munkásságából számos tévésorozat, film táplálkozott már, váltakozó sikerrel és minőséggel. Műveit nem egyszer maga gyúrta át forgatókönyvvé (A panamai szabó, Az elszánt diplomata). A legutolsó adaptációt (Suszter, szabó, baka, kém) imádták a kritikusok (talán jobban is, mint a közönség) mert szekérnyi díjat szedegetett össze, egy biztos a színészi gárda teljesítménye tényleg megsüvegelendő.
a-most-wanted-man-
Az üldözött rendezői székébe a holland származású Anton Corbijn csücsült. Anno a nagyjátékfilmes debütálásával (Control) rögtön elhallgattatta a “csak a Depeche Mode és U2 házi kliprendezője” felhangokkal károgókat, viszont Az amerikai, George Clooney kasszabiztos szerepeltetésének dacára is, inkább kudarcként rögzült a fejekben.
P.S.HoffmanMostani teljesítménye viszont végképp meggyőzi a kétkedőket, mert egy precízen felépített, hangulatában a 70-es évek klasszikusait idéző (jóllehet ez a játékidő 2/3-nál tempóján is megmutatkozik) politikai thrillert vezényelt le.
9/11-et a nemzetközi kémhálózatok össznépi töketlenkedése eredményezte, most persze vállvetve dolgoznak azon, hogy ez meg ne ismétlődjön. Ennek gócpontja Hamburg, mely szürkéskék és mustársárgába öltözött kockaépületeivel, ingerszegény lakásbelsőivel tökéletesen sugallja, a város pont annyira színes, mint valójában a tényleges hírszerzői munka. Itt szintén létezik a napi rutin. A feladat újra és újra ugyanaz, behálózni a kis halat, beetetni, majd felhasználva a még nagyobbat horogra akasztani, és ezzel a világot biztonságosabb hellyé tenni.
A láncdohányos Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) karaktere szomorúan rántja le a leplet a hétköznapi Bondról. Valójában szürke zakót, lógó ballont hord, pocakos, kétutcányit, ha bír szuflával. Nem visz fel talicskaszámra nőket, a legbékésebb pillanatában max egyedül pötyög otthon a zongoráján.
Mire a történet szerteágazó szálai kezdenek összeállni, mi már régen egy másik filmet nézünk, egy korszakos egyéniség búcsúfellépését. Még egyszer utoljára előadja a legnagyobb trükkjét, amit egész karrierje alatt olyan könnyedén játszott, “hiszen csak egy vagyok közületek.” A fenét! Éppen ezért kétségbeejtő minden homlokráncolása, kiábrándult sóhaja, kezet vesztő bábként való összeomlása. A mellékszerepekben hiába teljesítenek kiválóan kollégái (Dafoe, Robin Wright), minden különösebb erőlködés nélkül marad az egyszemélyes mozija, szerencsére egy hozzá méltó  filmben.
Ó, Philip! Piszkosul fogsz hiányozni.
8/10

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Átjáró 02. - Tökéletes idők
Következő cikk A nyolcadik utas: a Halál – Rendezői változat