Dínó tesó (The Good Dinosaur), rendező: Peter Sohn, szereplők: Raymond Ochoa, Jeffrey Wright, Steve Zahn, A.J. Buckley, amerikai animációs kalandfilm, 100 perc, 2015. (6)
A kipusztíthatatlan
A legújabb Pixar mozi a dínóhullámot lovagolja meg. Miután a kihalásukat elnapolják, egy kis valamilyenszaurusz és egy embergyerek örökre szóló barátságot kötnek, pedig az egész nem indul valami túl jól. Kedves, aranyos, látványos, de a Pixar tud ennél többet is.
65 millió évvel ezelőtt járunk. A dátum ismerős lehet a Jurassic Park rajongok számára, ekkor haltak ki ugyanis a dinoszauruszok. Most éppen békésen legelésznek, ám egy hatalmas meteor közelít feléjük és…huss…elhalad a Föld mellett. A dinoszauruszok felnéznek egy pillanatra, majd békésen legelésznek tovább. Újabb évmilliók telnek el, a növényevő dinoszauruszok kukoricát termesztenek, a húsevők bölénycsordát terelgetnek. Az ember ebben a furcsa világban rágcsálónak számít, szerencsésebb esetben házi kedvenc és a táplálékláncban valahol alul helyezkedik el. Az írásbeliség, de legalábbis az én tudat egyik első jeleként a történet főszereplőjeként aposztrofált dínó család valamennyi tagja tappancs nyomával látja el a kukoricasilót, kivéve a legkisebbet, aki semmi érdemegeset nem tud felmutatni a növénytermesztés terén. Legújabb bénázása a családfő halálához vezet, ezért eldönti, hogy itt az ideje valami maradandót alkotni. Mivel többszöri nekifutásra sem sikerül elkapnia, a kukoricát rendszeresen megdézsmáló embergyerek nyomába ered és persze jól eltéved.
A film nem más, mint a hazafelé vezető út megtalálásának története, ami leginkább A majmok bolygója és A dzsungel könyve szürreális (beteg) egyvelege, felhasználva a Jurassic kezdetű filmek egyes (legismertebb) elemeit is. Mint minden animációs filmnél, ennél is azt próbáltam megfejteni, hogy elsősorban mely korosztálynak szól. Úgy döntöttem, gyerekfilm. Ezekkel szemben kettős elvárásom van, egyrészt a gyerek értse meg, másrészt az őt elkísérő szülő se unja halálra magát. Ezt nem sikerült maradéktalanul megoldani. Egy gyereknek ez sok, egy felnőttnek viszont kevés. Az arányok nem stimmelnek, én legalábbis úgy vagyok vele, hogy egy ilyen filmnél a gyerekeknek és a felnőtteknek szóló részek szépen váltogassák egymást, miközben az átmeneteket egyik fél sem veszi észre. Piros pont jár viszont a fotórealisztikus ábrázolásmódért, ami igazán elképesztő, de ez lassan alap. A rajzolóknak ma már inkább azon kell törniük a fejüket, hogyan tehetnék kicsit bénává a karaktereket, hiszen mégis csak egy kedves és aranyos animációs filmet nézünk. Ami a dínókat és az embergyereket illeti, ez sikerült.
Viszont nem igazán jött le, mi a film mondanivalója és nem tudni, hova tart, vagyis haza, de ez kevés. Persze-persze, a szerencsétlen kis dínó tök jól jön ki a dologból, mert egyrészt lesz egy saját embere, ami nagy szó, másrészt kiderül, hogy valójában milyen bátor, elszánt és kitartó. Ehhez hol a természet erőivel, hol az őt és/vagy embergyerekét megenni akaró más dínókkal kell megküzdenie. Bob Peterson régóta dédelgetett álma vált volna valóra ezzel a filmmel, ha a Pixar félúton le nem cseréli Peter Sohnra, akinek ez az első egészestése.
A Dínó tesó vizuálisan ugyan lenyűgözi az embert, de a Pixar ennél sokkal érdekesebb tartalommal is meg tudja tölteni filmjeit, ehhez nem is kell túl messzire mennünk, vegyük csak az Agymanókat.