Mondd ki, hogy uborka! (Des nouvelles de la planete Mars), rendező: Dominik Moll, szereplők: François Damiens, Vincent Macaigne, Veerle Baetens, Jeanne Guittet, francia-belga vígjáték, 101 perc, 2016. (16)
Az igenember
Ha valaki soha nem mond nemet és mi ezt rendszeresen kihasználjuk, akkor ez őt vagy inkább minket minősít? Többek között erre keresi a választ Dominik Moll és Gilles Marchand legújabb közös filmje, a francia-belga vígjátékoktól megszokott minőségi tálalásban.
A francia vígjátékok töretlen népszerűségüket elsősorban annak köszönhetik, hogy cselekményük általában olyan egyszerű, mint egy csőszkunyhó alaprajza. Aztán persze létezik egy másik kategória is – férfiasan bevallom, ezekről sokáig nem is volt tudomásom -, a nem csak hangosan nyerítős, cizelláltabb mozi, mely értelemszerűen kevesebb nézőt szólít meg, de ezzel együtt lehet élni. A magyar cím ellenére jelen alkotás az utóbbiba tartozik. Az eredeti egyébként úgy szól, hogy Hírek a Mars bolygóról és a főszereplőt valóban Philippe Marsnak (François Damiens) hívják, aki ráadásul álmában gyakran képzeli magát űrhajósnak. (Természetesen a magyar cím is viszonylag hamar értelmet nyer, de erről most ennyit.)
Philippe az a típusú ember, aki nehezen tud nemet mondani és ezt a környezete kíméletlenül ki is használja. Szomszédja mindig ugyanazzal a sztorival untatja, mert soha nem állítja le, az emberek nem veszik komolyan, pedig csak azt szeretné, hogy egy kicsit jobban figyeljünk oda egymásra és még hosszasan sorolhatnám. Munkakörénél unalmasabb talán nem is létezik, ráadásul főnöke hálátlan feladattal bízza meg, kollégáját kell ellenőriznie. Volt felesége a választ meg sem várva hagyja nála a két gyereket, testvére rásózza ölebét, pszichiátriáról megszökött munkatársa (Vincent Macaigne) „átmenetileg” beköltözik hozzá, hogy nem sokkal később az ott megismert barátnője (Verlee Baetens) is kövesse őt. Ha ez nem lenne elég, az őrült páros egy csirkekeltető üzemet akar felrobbantani, az akcióhoz Philippe fia és szomszédja is csatlakozik.
Dominik Moll, a Lemming és a Harry csak jót akar német rendezője az emberi természet és a társas viszonyok jó ismerője ismét Gilles Marchanddal dolgozott együtt. Mindannyian várjuk, mikor eszmél rá a főhős, hogy tulajdonképpen saját természetének csapdájába esett és teszi meg a szükséges lépéseket, hogy ez ne maradjon így. Mindamellett, hogy Philippe egy ártalmatlan és szerethető figura, tulajdonképpen ő a legzavaróbb elem a cselekményben, hiszen kellő bátorsággal és elhatározással tényleg bármikor véget vethetne ennek az egész őrületnek. Mondjuk ki őszintén, mindenkit csak annyira lehet kihasználni, amennyire hagyja magát. A mókuskerék és a taposómalom szavak nagyon érzékletesen vetítik előre azt, mi vár ránk életünk során, és bár az irányítás a saját kezünkben van, legtöbbször csak statiszták vagyunk ebben a nagy, kaotikus valamiben. Philippe is érzi, hogy nincs minden rendben, nem véletlen, hogy álmában űrhajósként lebeg valahol jó messze attól, amit az életének tudhat. Sokkal szerencsésebb azonban, ha az önmegvalósítás nem álmunkban történik, hanem a hétköznapok során. A többiek ki is mondják felette az ítéletet, ő egy lúzer, míg vele szemben ott vannak a winnerek. Persze valahol neki is igaza van, a lúzer nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki folyton veszít, néha elég csak annyi, ha nem hajszoljuk annyira azt a győzelmet minden áron. Nincs mindenkinek hely a dobogón. Szeretem François Damiens játékát, mert bár sokat látjuk hülyülni, valahogy mindig ott van benne a drámai oldal, ami ehhez a karakterhez különösen jól jön. Verle Baetens az Alabama és Monroe-ban kilóra megvett, őrült, végletekig elszánt állatvédőként is emlékezetes alakítást nyújt.
Vincent Macaigne munkásságából kevés jutott el hozzánk, de mostantól keresni és figyelni fogom a filmjeit. Lassan járj, tovább érsz, de azért nézd meg, hova mész, ahogy tanult barátom, Paulo Coelho mondaná. Vicces, ugyanakkor gondolatébresztő mozi, bár hol van az leírva, hogy ez a kettő kizárja egymást.
