Doctor Strange, írta és rendezte: Scott Derrickson; szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Chiwetel Ejiofor, Mads Mikkelsen, Rachel McAdams, Benedict Wong, Benjamin Bratt; színes, amerikai szuperhős fantasy, 115 perc, 2016 (12)
Doctor Stranger Thing – mágus a jelenben
Ahogy arról már értekeztünk, a Marvel Legfőbb Varázslója rögös utat tett meg a mozivászonra kerülésért, akár filmünk főhőse a felépüléséiig egy már egész jól felépült környezetbe érkezvén. De tud-e többet nyújtani egy átlag eredetfilmnél és a szokásos tucatgonosznál a Marvel Moziverzum 14. vásznas üdvöskéje? Igen is, meg nem is…
Régi álom valósult meg a világpremierrel a kiadó életében: a filmtervek nagyjából az animációsfilm készítése idején már megvoltak, ez pedig közel egy évtizedet jelent. Eredetileg – pont, mint a Hangyát – nyilván nem tervezték egy nagyobb egész részeként (még ha a film az eddig ismert történések mellett nyit ki újabb „nagyobb egészeket”), hiszen nem volt mibe. És bár a Hangyán is érezni, hogy valamivel függetlenebb a többitől, ezen még jobban.
Így hát kezdjük is egy jó hírrel: akik abszolút nem járatosak a popkultúra ezen szeletében, azok is bátran nekieshetnek hisz letisztult: össz-vissz egy látványosan látható és két kimondott utalást találni a többi filmre. (Persze nem véve az ismét két jelenetet tartalmazó stáblistát.)
Így hát folytassuk is egy jó hírrel: az előzetes pletykák arról szóltak, hogy Strange, a laza szuperagysebész majdnem végzetes autóbalesetét a Vasember alatt, vagy legkésőbb „Fury nagy hetén” szenvedi, és évek alatt sajátítja el a mágia különböző szintjeit, miután gyógyírt keres idegsérült, lényegében roncs kezeire, legfőbb szerszámaira (megélhetésére). Nos, ez teljesen mégsem így történik, de hála a kevés utalásnak, a Lamborghini Huracan gyártási évének és a legkésőbbi kimondott dátumnak köszönhetően, az azért szerencsére biztos, hogy nem a Polgárháború után vesszük föl a fonalat. Hanem úgy az Ultron kora körül.
Strange egy általa is reménytelennek tartott, de mára már haverjaival kosarazó ex-lebénulttal beszélt arról, hogy mégis miképp történt csodás felépülése. Így köt ki a világ túl felén, ahol a „mágiademó” utáni első benyomás – persze orvosi szkepticizmusa mellett – róla, hogy az akaratereje és a potenciálja megkérdőjelezhetetlen, csak ő maga még nem tudja. (Ez jó humorforrás.) Meg persze pont hasonlít a kettővel ezelőtti nagy tanítványra, aki a varázslást már nem a világ elleni misztikus támadások kivédésére, hanem azok idehozására használja.
Na hát az iménti bekezdést jobban kifejtve van ám miről beszélni, de haladjunk sorjában! Strange. Azaz maga Cumberbatch. Megkérdőjelezhetetlen a párhuzam Vasemberrel: gazdag, szarkazmusa bőven akad, de egy baleset következtében át kell értékelni életét. Maga az alakítás önmagában remek, de az a baj, hogy ilyet már láttunk. Ráadásul, ha ezt leveszem, akkor Tony Stark első megjelenése objektíven is sziporkázóbb volt. Cumberbatch is jól adja elő, a poénjai, a bevezetése óriásiak, mégis a film során később, ahogy próbálja a humorát tartani, valahogy kevésbé működik annyira, mint mielőtt először láttuk volna a Vasembert.
Viszont tegyük hozzá mindjárt gyorsan, hogy ha majd találkozik a többiekkel, akkor azt valószínűleg öröm lesz látni, csak egyéniben most még nem volt annyi benne, mint az „univerzumnélküli” Starkban. Jelenleg nem érzem úgy, hogy ő lesz a következő, akit „dobáljunk be mindenhova, mert még érvényes a szerződése és közönségkedvenc”, habár csak jövőre két filmben is érthető lenne felbukkanása. Persze maga Cumberbatch telitalálat!
A Strange-et körülvevők teljesítik Hollywood elvárásait: nő, fekete és ázsiai. Tilda Swinton megnyerő kopaszon. Annyira, hogy innentől kezdve lényegtelen az, hogy amúgy egy idős ázsiai őszes férfimestert adaptáltak (erre de jó kis kikacsintás van!), szimplán Swinton a film egyik legjobb pontja. Néha még talán főhősünk elől is ellopja a showt! Ráadásul olyat tesz, ami univerzumszerte is ritka, vagy legalábbis csak a Netflix részére jellemző a világnak. Nincs köze a mágiához, nem is lövöm le, de a websorozatok egyik általánosan jó pontja a felnőttség. És ez a pont egyelőre kamaszodik, és csak a folytatásokon múlik az, hogy felnő-e, vagy megbukik az érettségin…
Ejiofor és Wong (aki Wongot játssza) már rendelkeznek közös múlttal a Mentőexpedícióból, itt azonban azt hittem, hogy utóbbi kicsit fontosabb szereplő lesz. Az előzetesek mind rá, mind Rachel McAdamsre ezt sugallták, de nem. Mondjuk érdekes, hogy az eredetileg 130 percesnek hirdetett játékidő végül kétóra alá szorult és bizony az autóbaleset utáni műtét és kórházi részek érezhetően csonkított üzemmódban, zanásítva haladtak. Talán a néhol így is igen necces kórhatár? A Vasember 3 végi műtét is csak Kínában volt teljesen a filmben, ott a szereplők miatt, itt viszont McAdams bukott képernyőidőt, meg az első vágását a trailerből.
Ettől függetlenül a mellékszereplőkkel semmi baj nincs: a nővér McAdamsszel picit megidézték a ’78-as verzió korházas jeleneteit (ezt a beszélgetést meg aztán pláne, legalábbis rendezésben), és bár Wong valóban elég keveset szerepel, abban viszonylag emlékezetes. Meg nem árt hagyni rá potenciált későbbre sem. És Ejiofor? Nagyon klisés a karakterfejlődése, de így is köröket ver aktuális gonoszunkra.
Mert – s akkor jöjjön a legrosszabb hír – Mads Mikkelsen bizony tucatgonosz lett. Felejthető, és nem igazán megérthető. Annyira, hogy a nem túl jó emlékű ezüstutazós Fantasztikus négyes film fináléját felidéző perceket hoz el a film végére, mígnem… Nem, nem lövöm le, de te jó isten, mi volt az? Thanos teaselgetési stílusában egy wannabe Galactus? Inkább térjünk ki magára a látványra, mert megnyugtatok mindenkit, nem azon múlott a dolog.
Hiszen a már fent említett „mágiademó” valami fantasztikus! Annyira talán nem, mint az a promócióból hangzott, de bőven vannak olyan részek, amelyek megérik az IMAX-et, még ha nem is magát a technikát, annak méreteit használja inkább. Azt viszont kiválóan. A 3D és a CGI is remek, talán a legjobb az MCU-ban. Amit Strange első asztrálutazásánál kapunk montázst, az olyan, hogy épp felfogjuk, hogy melyik filmre utaltak az imént, máris annyira erős űrodüsszeiás fények vannak fent, hogy elfejtjük (azóta se jutott eszembe…) és akkor jön a a kéz, meg a szem, meg a másik dimenzió (a rajzfilmben ez sötét világ volt, itt a Thor áthallás miatt sötét dimenzió) meg a…
Na most ezek a percek sokakat kiakaszthatnak, sőt, biztos ki is fog párakat, de ez tényleg olyan élménybomba volt, ami után kár a túlságosan átlagos látványú filmlezárásért. Az asztrálos, elmés, másik dimenziós részekből kihozták a maximumot, bár nem tudom milyen anyagok hatására. Ez hiteles amúgy, a rajzolót a kezdetek kezdetén drogozással vádolták. (Apróság, de a képregényes háttérhez vág: eredetileg Mr. Strange-ként képzelték el, nem dokinak a karaktert. Erre is zseniálisan reflektálnak a filmben!)
Szóval effektek: a testből való kilépős (és a velejáró szűrű) pompás, talán a legjobb harcjelenet kötődik hozzá. A portálkapukat legalább olyan jól használják, mint az X-Men – Az eljövendő múlt napjaiban (megspékelve egy kis Holnapolisszal), a város-, és épületforgatások pedig inkább csak Eredet ihletésűek, mintsem koppintások (mint a Mátrix: létezett a bullett time előttük is, ők csak továbbfejlesztették).
Elég kreatívan használják, sőt! Csak mikor már szó szerint harci videojátékok a semmiben lebegő korlátnélküli körarénájára emlékezetet a helyszín, két-három kínosan fájó zöldhátteres premier plános snittel, akkor egyszerűen már túl sok. Az idei TMNT is felderengett néhol…
Addig nagyon jól csinálja a film azt, ahogy a látványra épít, humort is csempész bele (ilyen jó „ruhakarakter” például a Kedvenc marslakóm óta nem volt!), de az imént kifejtett pont után hiába próbálkozik még a fináléra újdonsággal, addigra az megfárad. Pont az utolsó harc tűnik a legkevésbé eredetinek (éjjel van, meg füst-por-törmelék, valami a város fölé száll – itt mondjuk indokoltabb volt, mint az Osztagnál), érezhetően a készítők is kifogytak, és itt már a másik dimenziós rész is túl sok, habár Cumberbatch alakítása és maga a szituáció kompenzál.
Az Időkő (és egyben utolsó Végtelen kő) miatt nem lehetett kikerülni az idő manipulánsát sem, ez eleinte jó, sőt a bevezetése az almával parádés, de a végső jelenetnél már ez se tűnik többnek egy szimpla Higanyszál próbálkozásnál. Sajnos.
Ettől függetlenül viszont dicséretes, hogy a Hangya miniatűr és a Polgárháború repteres jelenetei után ismét kreatív látványvilágot kaptunk. Noha ennek és a Hangyának bizonyos elemeit már korábban is láttuk máshol, jó megvalósításban nem olyan sűrűn, hogy ezeket ne emelnénk ki (a 17 perces Team Cap v. Team Iron Man meg egy külön kategória).
Technikai fronton a többi rendben van, hozza az elvárásokat (még szép!), az egysnittesnek megcsinált portálhasználatok emlékezetesek, de sajnos a zene annyira nem kirívó. Ez nem lenne probléma, ha nem Michael Giacchino munkája lenne, akinek tavaly extrém erős éve volt (Jurassic World, Agymanók, Holnapolisz, Jupiter felemelkedése), most viszont csak úgy el van a filmben. Ez azért problémás kissé, mert míg erre volt ideje készülni (az új Marvel logó aláfestése is az övé), addig következő munkájára, a Zsivány egyesre nem túl sok…
Szóval bár vannak nagyon pozitívan értékelhető pontjai az alkotásnak, kezdve talán Swintonnal (alakításával, karakterívével együtt) meg a végére széteső (és ötlettelen) látvánnyal, sajnos ott van az újabb elpocsékolt gonosz és a tény:
Ez nem több egy átlagos eredetfilmnél.
