Hogyan legyél latin szerető


Hogyan legyél latin szerető (How to Be a Latin Lover), rendező: Ken Marino, szereplők: Eugenio Derbez, Salma Hayek, Kristen Bell, amerikai vígjáték, 116 perc, 2017. (12)

Macsóhímzés

A kelleténél talán egy kicsivel hosszabb, szórakoztató vígjáték, amiben az olcsó poénok és a mélyebb mondanivaló békésen megférnek egymás mellett. Salma Hayek még mindig gyönyörű, hát még amikor részegen salsázik.

A kis Maximo élete már így is csupa lemondás és nélkülözés, de aztán még rosszabbra fordul. Látva azt, hogy tisztességes munkából nem lehet megélni, fontos döntést hoz. Előre ugrunk pár évet az időben, a jóképű, kidolgozott testű Maximo idős és gazdag amerikai hölgyekre vadászik. Újabb éveket ugrunk előre, az őszülő halántékú, pocakos Maximot (Eugenio Derbez) éppen kidobja az egyik ilyen idős és gazdag amerikai hölgy. Mivel az öngondosodás és az előtakarékosság soha nem volt az erőssége, kénytelen lesz rég nem látott húgánál, Saránál (Salma Hayek) meghúzni magát.
Az előzetes alapján sokkal rosszabbra számítottam, de a folytatás abszolút vállalható és szórakoztató. Az édes élet után Maximo próbál munkát találni, de ez nem megy olyan könnyen annak, aki semmihez sem ért és soha nem dolgozott. Dzsigoló haverját (Rob Lowe) is felkeresi, hátha tud valami testhezállóbbat, de semmi. Derült égből villámcsapás, iskolába menet meglátja bátortalan unokaöccse, Hugo (Raphael Alejandro) titkos szerelmének, Ardennek (Mckenna Grace) csinos és gazdag nagymamáját, Celestet (Raquel Welch). Maximo élete új értelmet nyer, azon túl, hogy a kis Hugot trenírozza, a nagyit is megpróbálja befűzni.
A mexikói Eugenio Derbez neve számomra semmit nem mondott, ő sem adta el a filmet, de most már tudom, hogy a Shrek spanyol-amerikai változatában ő volt szamár hangja. A színész, író, rendező, producer nagyon népszerű a Mexikó ­- Egyesült Államok határ mindkét oldalán, biztosan nem véletlenül. Adtam hát neki egy esélyt és igazából nem bántam meg. A gondtalan élethez szokott aranyifjú rendesen visszaél húga türelmével és vendégszeretetével, csetlik-botlik a munka és az önállóság világában, hibát hibára halmoz, miközben egy cseppet sem hajlandó visszavenni az arcából. Egyetlen, hatalmas szerencséje van, ő egy született latin szerető. Az idő múlásával régi fénye ugyan már megkopott, de sok évtizedes tapasztalattal a háta mögött még mindig van esélye a nőknél. Sanyarú gyerekkorát sem felejtette el, nem kell nagy emberismerőnek lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, ő egy jóravaló és kedves fickó.
A rendezőnek, Ken Marionak ugyan három Primetime Emmy-jelölése van, de azt producerként szerezte és színészként, rendezőként is inkább sorozatokon, rövidfilmeken dolgozik. Első nagyjátékfilmjének 116 perces hosszúsága is arról tanúskodik, hogy szeretett volna mindent megmutatni, kihasználni ezt a lehetőséget. Fél órát lecsippentve is megkaptam volna ugyanazt az élményt. A főszereplő hivatásához képest meglepően kevés az altesti humor. Vannak ugyan olcsó poénok, de a cselekmény inkább Maximo felnőtt férfiként és családtagként való boldogulására koncentrál, neki ugyanis fel kell nőnie ehhez a feladathoz. Valljuk be őszintén, ez a része akár még egy családi moziba is beleférne. Még egy kis társadalomkritikát is kapunk, egy mexikói csak úgy érvényesülhet, ha talál magának egy gazdag amerikai partnert, vagy látástól vakulásig dolgozik, hogy aztán a főnöke arassa le a babért, mint ahogyan azt Sara is teszi.
Eugenio Derbez engem meggyőzött, de ne feledkezzünk meg a tündéri és tehetséges gyerekszínészekről, az 50 évesen is vadítóan szexi Salma Hayekről, vagy az olyan mellékszereplőkről, mint Rob Lowe, Raquel Welch, a sofőrjét alakító Rob Corddry, az izomagyú autóreklámos Rob Riggle, az autókereskedő Michael Cera vagy a Maximot megsajnáló és alkalmazó, 50 macskával együtt élő Kristen Bell. Szórakoztató, tét nélküli mozi, ami két órára – igen, elég lett volna másfél is – kikapcsol, de teszi mindezt úgy, hogy közben némi mondanivalója is van.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Emlékképek
Következő cikk A hét röhögései (189.)