Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets), írta és rendezte: Luc Besson – Pierre Christin és Jean-Claude Mézières képregényalbumai alapján; szereplők: Dane DeHaan, Cara Delevingne, Clive Owen, Sam Spruell, Rihanna, Ethan Hawke, Rutger Hauer; színes, francia, képregény sci-fi/űropera, 137 perc, 2017 (12)
Luc Besson maradandót alkotott: ad okot arra, hogy utáld a filmet, ha nem hangolódsz rá (és akkor azért marad meg), de ha beszippant, akkor nincs megállás és számos olyan érvet találsz majd, ami felülírja az egyértelmű gyenge pontokat. Az viszont biztos: ilyen gazdag fantáziavilágot és okos kreativitást rég láttunk már ekkora blockbusterben!
Európa legdrágább filmje, szerzői film. Manapság egy ilyen ligában játszó alkotás esetén, ami ráadásul képregény alapokkal rendelkezik, általában az a nagy stúdiók első kérdése: milliárdos bevételt termel-e, vagy sem? A Batman v Supermant például a Warner minimális nyereséggel könyvelte el a 800 millió feletti bevételével.
És akkor itt van Luc Besson, aki előbb felhúz egy teljesen saját stúdiót a film kedvéért, elkezd a tényleges forgatás előtt három évvel dolgozni az ügyön (még a Vérmesék idején), a közel 3000 speciális effekt létrehozásához pedig történelmi módon felkéri egyszerre az ipar két nagyágyúját – amúgy egymás ádáz riválisait – az ILM-et és a WETÁ-t, és a nyár magasan leglátványosabb filmjét belövi a 3-400 milliós bevételre, mint cél. De nem úgy, hogy akkor a pénzüknél lesznek, hanem úgy, hogy az már elég neki a folytatások megkezdéséhez.
És ez a teljes kreatív szabadság az, ami igazán megosztóvá teszi a filmet. Emlékszünk még a Speed Racerre a Wachowski nővérektől? No, ott egy nagy stúdió égisze alatt csinálhattak egy nagyon egyedi látványvilágú, szintén némi képregényalappal rendelkező agymenést, amit aztán a fejesek jól megbántak, de tény, hogy sokkal jobban megmaradt az emberekben, mint a Jupiter felemelkedéséből bármi (talán a film eleji üldözést és Giacchino zenéjét leszámítva). A Speed Racer rendelkezett kimondottan nagy hibákkal, de ha a pörgésre és a színkavalkádra sikerült rákapcsolódnod, akkor láttad, hogy majdnem minden ripacskodás és comic relief elem a maga eszement, parodisztikus módján működik. Ha viszont az epilepszia veszélyével félbehagytad, vagy nem találtad a kellő fordulatszámot, akkor örökre elvesztett és azóta is kerülöd. De megjegyezted, tudod miről van szó, mert még egy olyan tényleg nincs.
Ha nem is ilyen durván, de a fenti sorok levetíthetőek a Valerianra is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt a történet… vagy inkább a környezet azért sokkal inkább leköthet majd, mint egy korrupciós szállal töltött Hot Wheels-szel és Flúgos futammal kevert futurisztikus IndyCar-NASCAR hibrid. Minden azon múlik, hogy mennyire vagy befogadó: a negatív dolgokat érzed-e nagyobbnak avagy a pozitívumokat? De ezzel még mindig nem kerülünk az igazsághoz, az objektivitáshoz közelebb, hisz többnyire a film humora már önmagában is megosztó lehet. Ha esetleg azért nem, mert gyerekesnek találod (ebben van némi igazság), akkor viszont ne feltétlen a filmet szidd, mert a rajzfilm/képregény is hasonló, azt meg Bessontól ne várja el senki, hogy nem akarja hűen ábrázolni, ha kiskora óta álmodott erről. Érthető, és nem hiába akart teljes kreatív kontrollt…
Na de az a kreativitás! Ilyen ötletes „nagyfilmet” talán az Agymanók óta nem láttunk! (Persze nem mélységében.) A film első harmadában történő titkos bevetést ábrázoló jelenetsor ugyanis egészen elképesztően parádés. Nem részletezem, át kell élni, plusz ha maga a stáb sem értette elmondás alapján (a készet már igen), akkor én se próbálom elmagyarázni, de ez a komplikáltnak tűnő, mégis átlátható ugrálás jellegében talán a Szörny Rt.-t idézi, csak itt nem ajtóformájú portálok adják a komplexitást. Azt is kijelentem, hogy eddig a pontig volt az Amerika Kapitány: Polgárháború repteres csatája a legkreatívabb képregényfilmes akció. Bár az akció megnevezés esetünkben inkább csak a második felére igaz, addig ismerkedünk és megtanuljuk átlátni magát az ötletet. Az egésszel csak az a baj, hogy ez a csúcs. Így a többi – szintén egyedi – megoldás már kevésbé üt, pedig azokat is igen sok film megirigyelhetné.
És akkor az egyértelmű pozitívum után térjünk át az egyértelmű negatívumra, mert van. Egy. A címszereplő Dane DeHaan. Akivel önmagában olyan nagy baj nincs, noha karakterének pár alapjellemzőjét kicsit nehéz elhinni róla, de ezt az évek során már bizonyították más filmekben is, hogy elhanyagolható elem. Egyéni jelenetei inkább a körülményektől függően működnek csak, legyen az egy mókás mellékszereplő, vagy egy ambiciózus effekt/megoldás.
Aki pedig még inkább rontja DeHaant, az a meglepetésként felfogható Cara Delevingne, akitől meg nem feltétlen vártunk sokkal többet az eyecandy cicababánál, de ezt alaposan túl tudta nőni. Némileg megmásítva az eredeti Laureline karaktert, kevésbé szófosónak és romantikusnak beállítva teljesen jól működik. Közös, érzelmi alapú jeleneteiken pedig csak ront Dane. Cara hiába csinálja jól a maga részét, amikor egyszerre kerülnek vászonra, zuhanásba kezd a színvonal. Ugyanakkor akció, menekülés, majd megmentés közben kifogástalan a dinamikájuk, de ez csak a közös játékidejük idejük felét teszi ki.
És akkor mi van a színes-szagos világ többi lényével? Összeszámolni is nehéz, hogy hány poénosnak szánt karakter lett besűrítve. Emiatt ugyan sok klasszikus egysoros nem jön majd szembe velünk, de helyette őrültet és megannyi fura szerzetet kapunk, akik már megjelenésükkel emlékezetessé képesek válni.
Pozitív, hogy cukiskodó kisállat csak egy van, aki ugyan fontos, de keveset szerepel, szóval a Kicsi Groot effektus nem vágja át a vásznat (és okosan Star Wars hatás sincs sok). Aztán itt vannak a kihagyhatatlan shingouzok, a kis kacsacsőrű, ormányos lények, akik itt valamivel rajzfilmesebbre sikeredtek, mint az animében. Akad persze pár komoly szerep is, de közülük csak kettő lényeges (már az emberek közül): Clive Owen és helyettese. Előbbi egy első ránézésre sugárzó klisé, utóbbi pedig nagyjából végig csak egy teremben van. És igen: ő se csinál sokat a nagyvásznon, de nem is kell neki.
Mindebben a folyamatosan táguló Besson-i univerzumban a vágás és a hangok is harmóniában vannak a látványorgiával, van pár fölösleges mesterséges kamerarángás, de a zene elégnek bizonyult mindehhez – bár lehet Eric Serra érdekesebbet írt volna a Zsivány egyesben lecserélt Desplat-nál.
Szóval van csavar a sztoriban, bár egy tényező miatt ez kevésbé meglepő, de amúgy ezen kívül az egész történet is elvárás és hozzáállásfüggő. Itt is tudom javasolni a rajzfilmet, mert az jól belövi, mire számítsunk. 25 hónapja vártam a filmet, óriási elvárásokkal ültem be, de mivel belőttem a sorozattal a pontos stílust (ez nem változtatott pozitív-negatív irányba), bizony ennyi várakozás után sem okozott csalódást. Persze többeknek meg fog, de hát, próbáljuk meg befogadni és ezáltal hagyni, hogy a jövőben kiteljesedhessen a franchise.
