Árulók – kritika


Árulók, rendezte: Fazakas Péter, szereplők: Hegedűs D. Géza, Szrarenki Dóra, Klem Viktor, Döbrösi Laura, magyar történelmi tévéfilm, 60 perc, 2017, (12)

 

Köbli Norbert forgatókönyvéből ismét előkerült egy történelmi dráma, ahol a második világháború után a látszólag többpártrendszeres demokráciában a mögöttem hatalom (kommunizus) beférkőzni látszik az emberek hétköznapjaiba és gondolataiba. A vizsga, A berni követ és a Szabadság – Különjárat is Köbli írásokból készült, így atmoszférája  hasonló a korábbi műveihez.

A film 1948-ban játszódik, ahol Illés Béla, Kossuth – díjas kommunista író, elismert szovjetbarát propagandista díjnyertes könyvet ír Guszevről, a hős szovjet katonáról, aki az 1848-as szabadságharcban feláldozta magát a magyarok szabadságáért. Ezt a könyvet elmondása szerint valós események ihlették, azonban a kommunizmus már megtanított minket arra, hogy semmi sem az, aminek látszik.

Illés szerepét eredetileg Kulka Jánosra írta Köbli, aki szerepelt A vizsga és A berni követ című filmekben is, azonban agyvérzése miatt nem tudta elvállalni a szerepet, ezért Hegedűs D. Géza vette át tőle a stafétabotot. Nem csalódtunk, ugyanis remek színész, bizalomgerjesztő orgánuma és erős fizikuma kiválóan jelképezte a szovjet-magyar virtust, pont emiatt elvont írónak kevésbé volt hiteles, azonban „propagandacikkek” gyártásában jártas kommunistának már annál inkább. Illés Béla lányát, Tatjanát Sztarenki Dóra játssza, aki már az HBO-n futó Terápia című sorozatban, a Betonzajban vagy legutóbb az 1945-ben is bizonyította tehetségét, itt teljesen más karakterben, de szintén kiváló alakítást nyújt. Tatjana szerelmét, Gábort Klem Viktor alakítja, aki demokrata szemlélete révén ellentétekbe keveredik az apával, ezáltal egy ideológiai szakadék is tátong majd a szerelmes pár között. Azonban ne ijedjünk meg, a film nem egy demagóg Rómeó és Júlia történet, ahhoz ugyanis túl rövid. A majdnem egy órás tévéfilmet nem is a moziba szánták, hanem a képernyőre, így a korszak ábrázolásmódja egészen jól fest majd otthon, a képernyőn. A díszlet és a kellékek szépen megkomponáltak, Budapestet pedig mindig öröm így látni a filmekben, hiszen az épületek homlokzata és a szűk sikátorok látszólag a 40-es évek óta semmit nem változtak.

A szerelmi drámán túl próbál mesélni a rendszer fojtó rátelepedéséről is az emberre, illetve arról, hogy a a kimondott dolgok annak ellenére is számítanak, hogy azt hangoztatják, mégsem. A álságosság, a bizonytalanság, a sötét diktatúra lassan bekúszó leplét szépen érzékelteti a zenei aláfestés is. Mindezzel csak egy gond van: láttunk már ilyet számtalanszor hol jobb, hol rosszabb kivitelezésben, így az egész a feledés homályába vész, főleg, hogy a cselekmény egy jól körülhatárolható biztonsági sávban próbál meg mozogni, a film tartózkodik mindenféle állásfoglalástól és ezáltal nincs igazán drámai tetőpont, minden a kiszámíthatóság lassú folyójába vész. Mindenesetre a minőségi kivitelezésre nem lehet panasz, korrekt tévéfilm, így október 23-a környékén mindenki megtekintheti majd a végeredményt a Duna TV-n.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sylvester Stallone rendezi a Creed: Apolló fia folytatását
Következő cikk Ti mondtátok: Melyik a kedvenc magyar rajzfilmetek?