Dzsungel – kritika


Dzsungel (Jungle), rendező: Greg McLean, szereplők: Daniel Radcliffe, Thomas Kretschmann, ausztrál-kolumbiai kalandfilm, 115 perc, 2017. (16)

Zöld pokol

Yossi Ginsberg egy balul sikerült felfedező túra után közel három hetet töltött a bolíviai dzsungelben, amiből most film készült. A Wolf Creek – A haláltúra című mozi és a sorozat ausztrál író-rendezője egy kicsit szelídebbre vette a figurát, de túlélődrámája így is tartogat meglepetéseket.

Akik szeretik a túlélődrámákat, a csodával határos megmeneküléseket, talán már hallottak Yossi Ghinsbergről. Könyv és dokumentumfilm is készült a bolíviai dzsungelben magányosan eltöltött három hetéről. Az 58 éves férfi rengeteget szerepel ma is a médiában, rendszeresen visszatér az itt élőkhöz, a világot járva pedig motivációs beszédeket tart. Fiatalon Henri Charriére Pillangója inspirálta, rövidebb afrikai és mexikói útjai után egy hosszabbat tervezett az esőerdőkbe. Venezuelát és Kolumbiát bejárva ismerkedett meg egy Marcus Stamm nevű svájci tanárral, majd La Pazban találkozott egy magát geológusnak kiadó titokzatos osztrák férfivel, aki érintetlen vidékek felfedezésével csábította őt. Így vágott neki 1981-ben, 22 évesen a bolíviai dzsungelnek. Az út során viszont Yossi egyszer csak egyedül találta magát, a semmi közepén…

A kétórás filmben ez nagyjából egy és negyed óra után történik meg, ami talán egy kicsit soknak tűnik, de arra mindenképpen jó, hogy a négy kalandor természetét és túlélési esélyeit felmérje a néző. Amit innentől kezdve látunk, az Yossi küzdelme az elemekkel, a vadállatokkal, az esővel, az éhséggel, a szomjúsággal és a magánnyal.  Hangyák, férgek, zúzódások, sebek, kék-zöld foltok, gyötrő lázálmok, élni akarás és kilátástalanság. Az őt alakító Daniel Radcliffe a poklok poklát járja meg és mivel a forgatás a legritkább esetben történik időrendben, az elképesztő fogyást kétszer is véghez kellett vinnie viszonylag rövid idő alatt. Alakítása rendkívül meggyőző és úgy tűnik, nem retten vissza az olyan szerepektől, ahol a testét kell sanyargatnia. A színészek körül „lebzselő” stábból semmit nem érzékelünk, a főhős testét, lelkét és szellemét felfaló magányt sikerült jól visszaadni, néhány jelenetet illetően pedig elég nehéz megfejteni, hogyan lehetett oda (f)elvinni pl. egy kamerát. A Dzsungel nézése közben szinte biztosan mindenkinél felmerül majd a „Minek ment oda?” – kérdés, amire számtalan válasz létezik. Az ember hajlamos feszegetni a határait és ez a küszöb mindenkinél máshol van. A kalandvágyat olykor felváltja az élni akarás ösztöne, amikor a körülmények kedvezőtlenre fordulnak.

A film (és ebben az esetben maga az élet is) ebből a szempontból egy kicsit csalóka, Yossi ugyanis letöltötte a hároméves kötelező szolgálati idejét az izraeli haditengerészetnél a Vörös-tengeren. Közben beleszeretett a Sínai sivatag beduinjainak nomád életébe, akiktől rengeteget tanult. Dzsungeltúráihoz munkával kereste meg a pénzt, szerelt Norvégiában, halászott Alaszkában, rakodott New Yorkban. Ezek megint csak nem a kényelemről szólnak és mindezen tények ismeretében talán nem felelőtlenség kijelenteni, hogy nem volt híján a fizikumnak és a tudásnak, ami egy ilyen szituáció túléléséhez kell. Láthatjuk, hogy nem egy átlagos turistáról van szó, akit valószínűleg már eltűnése másnapján felfalt volna egy jaguár. Ez persze nem kicsinyíti le a tettét. Rendszeresen visszatérő elem a család, Yossi ugyanis holokauszt túlélők leszármazottja. Apja azt szerette volna, ha a leszerelés után azonnal hozzákezd orvosi tanulmányaihoz, ő azonban világot akart látni, amiben inkább anyja és bölcs öreg nagyapja támogatta. Végül a nagyapa imakönyve lesz az, amiből újra és újra erőt meríthet.

A Dzsungel mindenkinek ajánlott, aki szereti a túlélő sztorikat, azokat az embereket, akikbe az átlagosnál kicsivel több adrenalin szorult, és akik kíváncsiak arra, hogy mire megy Harry Potter, ha a varázspálcáját túrabotra cseréli.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ilyen, ha az ikonikus filmes karakterek összemosódnak
Következő cikk 10 sikerfilm és sorozat erotikus paródiája