Fülledt utcák (The Deuce), készítők: George Pelecanos, David Simon, szereplők: James Franco, Maggie Gyllenhaal, Gbenga Akinnagbe, Gary Carr, Margarita Levieva, David Krumholtz, amerikai drámasorozat, 55 perc, 1. évad, 2017 –
David Simon már több mint tíz éve bebizonyította a Dróttal (The Wire, 2002-2008) – ahonnan pár színészt itt is felfedezhetünk – , hogy nagyon profin tud egy bizonyos közeget dokumentumfilmes hűséggel ábrázolni és a korrajzon túl, ahol minden egyes díszlet, jelmez és nyelvezet a helyén van, még drámát is tud beleszőni a cselekménybe, ami akárcsak jelen esetben is, halál lassan csordogál le a 70-es évek szeméttel és kosszal átitatott New York utcáin.
Annyi szent, hogy hangulatteremtésben hibátlan a sorozat. Minden a hetvenes évek eszmeisége alá van rendelve, a korrupció és a prostitúció virágzása, valamint a pornóipar legalizálása áll a középpontban, mindez megfűszerezve egy kis vietnami trauma miatti kiábrándultsággal. Noha vesz át elemeket a kultikus Taxisofőrből, (pornómozik) többnyire csak gondolatok idéződnek fel belőle, mint például egyszer egy nagy eső elmossa ezt a sok szemetet az utcáról. Olyan súlyos dramaturgiai csúcspontok sem voltak eddig benne, mint anno a hasonlóan tökéletes múltidéző karriersorozatban, a Mad Menben, inkább lazasága az egy évadot megélt Bakelit (Vinyl) című, szintén HBO-s sorozathoz hasonlít, ahol a drog és az alkohol mámorában felvirágzik a zeneipar, csak itt épp a szexipar felemelkedését láthatjuk.
Az alaptörténet felvázolása pofonegyszerű, hiszen a már leírtaknál többről tényleg nem szól a sorozat. A középpontban egy ikerpár áll, James Franco duplán, akiről mindig eszünkbe jut, hogy jobb több James Franco, mint egy sem, de lehet ezzel kapcsolatban elfogult vagyok. Szereplését illetően nincs nagy meglepetés, az eddig hozott karaktereit láthatjuk, jelen esetben duplán: az egyik iker a surmó és egoista szélhámos, a másik pedig a szkeptikus leszarom figura. Egyik sem áll távol tőle, de nyilván esztétikai okokból szuper döntés volt őt választani, hogy közreműködésével lassacskán feltörjön a pornóipar és legális legyen a mozikban is, aminek egyelőre csak nagyon halovány foszlányát láthatjuk. Viszont hatalmas meglepetés Maggie Gyllanhaal, aki az eleinte prostiként strici nélkül dolgozó üzletasszonyból pornórendezővé avanzsál. Nagyon jó a szerepben, a cicivillantásokon kívül látszik rajta, hogy sokkal több rejlik benne és képes nekünk visszaadni azt a mély gyötrelmet, ami során kezd rádöbbenni arra, hogy sokkal okosabb, mint az utcán strihelő társai, így a kreativitását kihasználva a szex egy társadalmilag elfogadottabb közegében próbálja ki magát. Az őt felfedező Harvey Wasserman rendező szerepében pedig az a David Krumholtz tündököl, aki annyira elhízott a szerep kedvéért (reméljük tényleg ezért), hogy rá sem lehet ismerni, pedig a Gyilkos számok Charlie-jaként vagy a Télapu kedves kis elfjeként már megcsillogtatta kedves kisugárzását, ráadásul itt ismét sikerült minket meglepnie.
A sorozat nagyon sok szálon próbál meg lefesteni elénk egy képet, ami akkoriban folyt az utcákon, a bordélyházakban és a pornóiparban. A filmes utalások kiválóak, a mozis kikacsintások is egyre csak szaporodnak, ahogy kerül át a cselekmény az utcákról a pornóstúdiókba. Még az itt dolgozó rendezők is filmtechnikai sznobok, akik Hitchcock és Truffaut stílusában szeretnének szexfilmet forgatni, valamint épp annak az 1972-es Mélytorok című filmnek a premierjén láthatóak a szereplők az egyik részben, ami valóban anno nagy port kavart és a szexuális felszabadulás ikonikus filmjévé is vált, valamint 2005-ben ki is adtak hozzá egy dokumentumfilmet a Mély torok mélyén címmel, ami az akkori forgatási körülményeket és a politikai hátteret is vizsgálta.
Egyetlen probléma talán ezzel a sorozattal, hogy egyelőre mélységét tekintve kicsit üres. Nincsenek átható drámai fordulópontok, emiatt kicsit felszínes az egész. A puritán nemi szerv ábrázolás egyébként nagyon ízlésesen van életre keltve, ami nem hat közönségesnek, főleg hogy a mindent megmutató képsoroknak konkrét oka is van, leginkább az, hogy a szexet ne romantikus köntösbe csomagolt légyottként értelmezzük, hanem rutinfeladatnak. Ennek ellenére az utcalányok érzései is csak a felszínt kapargatják, mindez a hiperlassan haladó cselekménynek köszönhető (tényleg teljesen hasonló folyamatként, mint a Drót esetében). Mindezek ellenére nagyon ígéretes és már csak a remek hetvenes évekbeli zenékért és hangulatért érdemes ránézni erre a sorozatra.
%201.%20évad%20–%20kritika){kind=link}