Wonder Wheel: Az óriáskerék – kritika


Wonder Wheel: Az óriáskerék (Wonder Wheel), rendező: Woody Allen, szereplők: Kate Winslet, Juno Temple, Jim Belushi, Justin Timberlake, amerikai romantikus dráma, 101 perc, 2017. (16)

Életünk játszótere

A 82. születésnapját ünneplő Woody Allen visszatér gyermekkora helyszínére, hogy bemutassa az ötvenes évek Coney Islandjét uraló vidámpark depresszióját.

A helyszín Coney Island, ez a hatalmas vízparti játszótér (felnőtteknek is) az ötvenes években. Egy fiatal srác, az írói babérokra törő Mickey (Justin Timbaerlake) vízimentőnek áll, hogy egyetemi tanulmányait finanszírozza. És ha már ott van és veszi a kamera, elmesél egy történetet. Humpty (Jim Belushi) a vidámpark körhintáját működteti, felesége, Ginny (Kate Winslet) egy bárban dolgozik, az asszony első házasságából született Richie pedig felgyújt mindent, ami éghető. Ők élnek így hárman békességben, szeretetben az egykori szellemkastélyból kialakított otthonukban.  Egy nap megjelenik Humpty lánya, Carolina (Juno Temple), akit addig szorongatott az FBI, míg terhelő vallomást tett maffiózó férjére.

A forgatókönyvíró-rendező, Woody Allen aki itt volt gyerek, nem először választja ezt a helyszínt. Rengeteg vidám és kellemes emléke származik innen, mindig lenyűgözte az élettel teli színes forgatag, a számtalan szórakozási lehetőség, ugyanakkor meglátta a környezetben rejlő drámaiságot is. Filmjeiben rendszeresen visszatérő elem a görög és orosz dráma, azok komplexitása, a konfliktusok, kritikus helyzetek, a szenvedés, a fájdalom, a mély és intenzív emberi érzések és pillanatok. Saját gondolatait ezúttal a neurotikus, migréntől szenvedő Ginny karakterébe írta bele. A színes, hangos, csillogó vidámpark már nem a régi, akárcsak az azt működtető emberek élete, derékba tört karrierek, félbehagyott tanulmányok, boldogtalan házasságok, lecsúszott egzisztencia, alkoholizmus, a nagy büdös semmi. Van, akiben ott van még a kalandvágy (a változás utáni sóvárgás), de a többségből már kiveszett, vagy nem is volt benne. Mickey elhozza a szépséget, a kalandot, fiatalságot, a tudásvágyat, az izgalmat erre a begyöpösödött helyre.

Bár a film hatalmas díszleteket, színes, zajos, hömpölygő kavalkádot vonultat fel, valójában kis helyen játszódik néhány ember között (legtöbbször egy-egyes felállásban). Az emberi kapcsolatok és érzések boncolgatása hálás alapanyag, a kivitelezés kissé öreges, dinamizmust ne várjunk, míg a fényképezés, a játék a fényekkel régimódi hatást kelt, itt elsősorban a filmezésre gondolok, nem a korszakra, amiben játszódik. Van nekem egy trükköm. A december 1-jén 82. életévét betöltő Woody Allen filmjétől nem várok semmi olyat, amiért a végén azt kelljen mondanom: „De kár érte, pedig…”. Ez persze nem most kezdődött, hanem sok-sok filmmel ezelőtt. Elfogadom, hogy már sosem lesz a régi, hogy még ha csak részleteiben is, de másolja saját magát, de tudom, hogy még mindig ő az interperszonális kapcsolatok nagy tudója és nem megy le egy bizonyos szint alá, ami – bőven – elég ahhoz, hogy igent mondjanak a színészek, megnyíljanak a pénzcsapok és élvezzem a látottakat.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Chris Pratték floppyn töltik fel a Jurassic World folytatásának trailerét
Következő cikk Megjött apuci 2 - kritika