Kicsinyítés (Downsizing); rendező: Alexander Payne; szereplők: Matt Damon, Christoph Waltz, Kristen Wiig; Jason Sudeikis; magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 135 perc, 2017; 12
Kis ember nagy gonddal
A Kicsinyítés egy olyan pofába üvöltően egyértelmű metaforával kecsegtet a kezdetekben, hogy tudjuk, ezt aztán oda kell tennie a készítőnek, hogy tényleg működjön. Nem igazán sikerült.
A trailer megtekintése után, némi előismeret és a cím alapján szinte nyilvánvaló, ez a film most arról fog mesélni, hogy más pozícióból nézve, a világ nem csak hogy más lesz, de téged is megváltoztat. És persze benne van ez a gondolat is, de az alkotó valószínűleg annyira tartott attól, hogy ez önmagában nem elég, vagy talán nem tudja úgy kifejteni, hogy az film kompatibilis legyen, hogy inkább hozzácsapta egy olyan probléma tárgyalását, amelynek itt most nem lett volna helye.
A valóban fontos kérdések, mint például, hogy az ember hányféleképpen válhat védtelenné egy extrém helyzetben – nevezetesen, hogy cirka tizenkét centissé zsugorítják –, nem csak, hogy a válaszadásig nem jutottak el, de érdemben fel sem lettek téve. A film csupán megkapirgálta a kicsinyítés hatására kialakuló gazdasági jelenségek problémáját, és a nagy többségtől eltérő emberek társadalmi megítélését, pedig valójában ennek kellett volna a központi kérdésnek lennie. Az új helyzettel megjelenő bűncselekmények vagy éppen a migráció átalakulása, csak apró, ki nem bontott motívumokként kapnak helyet a történetben. Halad előre a cselekmény, és újabb és újabb kiaknázatlan témalehetőséget dob elénk – talán akaratlanul – az író, mi meg bosszúsak leszünk, hogy miért nem erről beszélünk?
Viszonylag hamar gellert kap a sztori, és a vélhetően több ember számára kézzel foghatóbb veszélyben a bolygó, veszélyben az emberiség irányba csúszik el, ami durván elirányítja a figyelmet a fent említett, (ebben a kontextusban) lényegesebb kérdésekről. Mondhatnánk azt, hogy talán épp az volt Payne célja, hogy az egyén igényei helyett a közösség igényeiről legyen szó, de akkor meg ez maradt el.
A film csalódáskeltő mivolta egyrészt abból fakad, hogy rendezőnk az Utódokkal, a Kerülőutakkal vagy éppen a Schmidt történetével már bebizonyította, hogy tud, ha akar, és így még szomorúbb látni, ha C-vágányra megy a munkája. Másrészt azért szontyolodhatunk el a végére, mert a sok felszínre kerülésért ácsingózó mondanivaló mellett, a parlagon heverő karakterek is egyre csak gyűlnek a filmben. Kár értük. Kár az ezekbe életet szuszogó színészekért. Matt Damonról megint meg kell állapítanunk, hogy mennyire jól áll neki, ha átlagembert játszik (Kisembert. Bocsánat.), Christoph Waltzról, pedig egyáltalán, ha játszik. Persze őt különben sem vádolhatjuk azzal, hogy bármely filmjében csupán díszlet funkciót látna el, de amikor egy jó figura kerül az útjába, akkor élmény nézni, hogyan alakítja magára. A gond az, hogy a méretre szabáson itt most nem juthatott túl. Csupán egy érdekes karakter marad, nem kezd vele semmit a film.
A Kicsinyítés lehetett volna egy elmés szatíra, azonban néhány vicces jeleneten, Damon legszeretetreméltóbb kétségbeesett arcán és a kellemes technikai megoldásokon kívül sok jóval nem szolgál.
