Szólíts a neveden – kritika

Szólíts a neveden (Call Me by Your Name), rendező: Luca Guadagnino, szereplők: Timothée Chalamet, Armie Hammer, Michael Stuhlbarg, Amira Casar, Esther Garrel, feliratos, olasz-francia-brazil-amerikai romantikus dráma, 132 perc, 2017

Pont, mint tavaly: létrejön fű alatt egy kis költségvetésű film arról, hogyan érik felnőtté egy fiatalember, a nagyközönség számára félig ismert, de inkább ismeretlen készítőkkel – aztán minden esély ellenére eljut milliók szívéhez, a kritikusok imádják, az év végi összesítések élvonalába szavazzák és díjakkal halmozzák el. Tavaly ez a Holdfény volt, idén a Szólíts a neveden. Oscar-díjra jelölt szerelmi történet, kis csavarral.

Veszélyes vizekre evez az André Aciman azonos című regényéből készített film, hiszen mégis csak arról van szó, hogy egy 17 éves fiú homoszexuális kapcsolatba keveredik egy 24 éves férfival a 80-as évek elején, valahol Észak-Olaszországban. Sokan támadják a témaválasztásért a készítőket: „pedofil”, „melegpropaganda”. Egy interjúban az egyik főszereplő, Armie Hammer elmondta, hogy az édesanyja nem hajlandó megnézni a filmet a témája miatt. Mielőtt azonban valaki látatlanba ítélkezne, annyit el kell mondani, hogy ez egy nagyon érett és komoly, okos 17 éves fiú története, aki tele van szenvedéllyel és vágyakkal, és éppen felfedez valami nagyon fontosat önmagáról.

Azért is lenne butaság kihagyni a filmet csak a témaválasztása miatt, mert minden részletében csodálatos műről van szó: a történet, a párbeszédek, a színészek játéka, a helyszín, a zene, mind egyből a nagy klasszikusok közé emeli a filmet, miközben persze darabokra töri a néző szívét.

Az Oscar-jelöléshez minden bizonnyal hozzájárult az az elképesztő mód, ahogy a készítők a történetet láttatják. Az olasz rendező Luca Guadagnino és a thaiföldi operatőr Sayombhu Mukdeeprom ritka összhangban dolgozott, és sikerült minden egyes jelenetben megtalálni pontosan azt a helyet, ahonnan az eseményeket mutatni KELL, olyan kameramozgásokkal és vágásokkal, hogy az ritkaságszámba megy már manapság. Izgalmas és egyedi képi világot alakítottak ki, minden fontos jelenet egy-egy minikompozíció a filmen belül.

Jót tett a filmnek, hogy a könyvbéli tengerpart és Róma helyett Cremába és Bergamóba tették a helyszíneket, a medence, a tavak és a városkák zártabb világa jobban mutat a vásznon. De hát a forgatókönyvíró-legenda James Ivory nem ma kezdte a szakmát: idén lesz 90 éves, és talán ezért a forgatókönyvért megkapja élete első Oscar-díját. Az is tudatos volt, hogy inkább az érzéki és sejtelmes jeleneteket tartották meg a könyvből, a kifejezetten szexuális tartalmak kimaradtak. Okos döntés volt, hogy nem használták a könyv narrációtechnikáját és lehagyták a könyv utolsó fejezetét – ezzel elérték, hogy a film tökéletesen érjen véget, kiváltva még az író elismerését is. Végre egy stáblista, amit garantáltan mindenki végignéz (és közben próbál úgy tenni, mintha nem érintette volna meg mélyen a fiú története).
Luca Guadagnino neve leginkább a Szerelmes lettem és a Vakító napfényben (Bigger Splash) című filmjeiről lehet ismert, de őszintén szólva én nem gondoltam, hogy ezek után egy ilyen filmre képes lesz. Sokat merít a nagy olasz elődökből, főleg Bernardo Bertolucci neve merülhet fel a képi világot látva, és persze Paolo Sorrentinót is említhetnénk. De az is lehet, hogy egy olasz rendező egész egyszerűen képtelen nem szép filmet készíteni.

Az alkotók közül a legismertebb név talán Armie Hammeré, aki a Social Network – A közösségi háló ikerszerepében tűnt fel, és ügyesen építgette a karrierjét olyan filmekkel, mint  például Az U.N.C.L.E. embere egyik főszerepe. Kinézete alapján esélyesnek tűnt az amerikai szívtipró skatulya kibérlésére vagy egy aktuális szuperhős megformálására, ehelyett bevállalta Oliver, az amerikai férfi kockázatos alakítását. Nem csoda, hogy majdnem visszamondta a megbízást, de a karizmatikus Guadagnino meggyőzte, így Hammer azon kapta magát, hogy Észak-Olaszországban készül a szerepre egy fura nevű, vékonydongájú fiúval. Akkor találkoztak először, nem kellett összepróbálniuk előtte, mert a rendező világosan látta anélkül is, hogy tökéletes párt fog alkotni a fiúval.
Kétségkívül a 22 éves Timothée Chalamet lett a film sztárja, akit joggal hasonlíthatnak a fiatal Leonardo DiCaprióhoz. Adott a párhuzam: kockázatos és nehéz szerepek már igen fiatalon, és korán jött Oscar-jelölés. (DiCaprio 21 éves volt, amikor eljátszotta Arthur Rimbaud szerepét egy eléggé hasonló témájú filmben, a Teljes napfogyatkozásban, és 20 éves volt, amikor először jelölték mellékszereplő Oscarra.) Meglátjuk majd, Chalamet mire viszi, az előjelek mindenesetre jók, hiszen mégiscsak minden idők harmadik legfiatalabb jelöltje lett a Legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Az biztos, hogy a jelölés megérdemelt: az a nyersesség és szenvedély, ami az alakításából árad a film minden percében, az az értő színjátszás egyből a legígéretesebb tehetségek közé repítette. Elképesztően természetes, hiteles és pontos, amit Chalamet csinál, de Armie Hammer is méltó társa, sokkal több egy szépfiúnál, érzékenyen alakítja ezt a kényes szerepet. A többi szereplőre kevesebb dicsfény esik, pedig az egész csapat csodálatosan dolgozik együtt, és igen jelentősen hozzájárul a történethez, a háttérben meghúzódva: ilyen például a szülők jelenléte, apró bátorításai, szemvillanásai, egészen az apa monológjáig. Michael Stuhlbarg ebben az 5 percben bizonyítja, amit a Fargo és a Boardwalk Empire – Gengszterkorzó nézői már évek óta tudnak:  hogy precíz, fegyelmezett alakításra képes, amivel a kis szerepeket is hatalmassá tudja tenni. Érdekesség, hogy egy jelenet erejéig a könyv írója és a film egyik producere is belekerült a filmbe, meleg párt alakítanak, akik vendégségbe érkeznek.
Van még két kiemelkedően fontos összetevője a filmnek: a helyszín és a zene. Mindkettő szinte önálló szereplővé válik, a lenyűgöző olasz tájak, terek, helyek és a tökéletesen megválasztott zenék. Érdemes figyelni, mikor milyen zene szól (Sufjan Stevens csodálatosan romantikus dalokat írt kifejezetten a film számára, meg is kapta az Oscar-jelölést az egyikért, de a komolyzenei részletek is pontosan eltaláltak, a 80-as évek slágerei pedig kiválóan adják vissza a korszakot), és azt is, hogy a vágások, a kameramozgások hogyan vannak kitalálva. Ha valakit érdekelnek az apró filmes megoldások és finom részletek, ezt a filmet legalább kétszer meg kell néznie, mert ritkán jön szembe ilyen minőségi munka moziban.

Az alkotók fontosnak tartják elmondani újra és újra, hogy ez egy első szerelem története, és nem egy meleg szerelmi történet, próbáljuk meg úgy nézni. Itt senki nem lesz gyógyíthatatlan beteg, nem harcol az emberi jogaiért, nem szakadnak szét családok, nem bántja őket senki, a szereplők megélhetik az összes érzelmüket a környezetük ítélkezése nélkül, nem kell bizonygatni a kapcsolat létjogosultságát másoknak. Ez egy különlegesen szép szerelmi történet két ember között, és tényleg, a végére el fogjuk felejteni, hogy egy 17 éves srác és egy 24 éves fiatalember nyári kalandját nézzük.

Hozzászólások

hozzászólás