Everything Sucks! 1. évad – kritika


Everything Sucks!, készítők: Ben York Jones, Michael Mohan, szereplők: Jahi Di’Allo Winston, Peyton Kennedy, Patch Darragh, Quinn Liebling, Rio Mangi, amerikai dramedy sorozat, 30 perc, 2018 – . 1 évad

Ez a cím zseniálisan kifejezi tinikorunk minden gyötrelmét és sérelmeit, valamint azt az egyszerű serdülőkori felfogást, miszerint: nekünk semmi sem felel meg, minden szívás! Ezt próbálja meg minimalista szellemben bemutatni az új Netflixes sorozat, ami bár gimnazistákról szól, mégis univerzális mondanivalóval bír minden korosztálynak annak ellenére, hogy ismét nem ez a sorozat sz@rta a cserebogarat, ergo új dolgokat ne várjunk tőle.

A nosztalgiasorozatok reneszánszukat élik, mindenhonnan a 80-as és 90-es évek hullámai csapnak minket arcon, leginkább az on-demand (Netflix, Amazon, HBO GO) csatornákon. A 80-as évek lebilincselő synthwave hangzásával és látványával a Stranger Things megvett minket kilóra, rögtön jött a német kistesója, a Dark, de hogy ne csak a drámáké lehessen ez a vizuális visszaemlékezés, a vígjáték sorozatok is kiteregették kártyáikat, és itt van rögtön az Everything Suck!, ami a 90-es évekbe repít minket vissza.

Nyilván szükségszerű belőni a korosztályt, akinek készíteni akarunk egy dramedy sorozatot (vagy bármilyet), hiszen nagyban hozzájárul a nézettséghez és a sikerhez a fogyaszthatóság és a célközönség megtalálása. A 90-es évek gimis problémái, technikái, filmes utalásai nagyon jól belövik a mai legnagyobb mennyiségben sorozatot fogyasztó közönséget, mégpedig az Y generációt. Ez az ő történetük, vegyítve a korszak mindenféle ízével, zenéjével és hangulatával.

Luke O’Neil, a frissen gimibe érkező elsőéves srác temperamentumos hozzáállásával rögtön ráhajt a diri lányára, aki első ránézésre egy visszahúzódó szende lányka, azonban kiderül, hogy sokkal több érzékeny pontja van, mint azt előre látnánk. Mindenki egy kicsit furi, igazából a szintén remek Különcök és stréberek sorozat átalakított változata. Itt már nem a Tuti gimi vagy Dawson és a haverok szintű szerelmi történetek veszik fel a szerepet, hanem a nemi identitás is központi témát kap, az önmegvalósítás, az önismeret teret kap és nem félnek a főszereplőnket, ha egy kicsi időre is, de ellenszenvessé és egy önző döggé változtatni. Igazi hullámvölgyek jellemzik a részeket, mert míg egyik alkalommal minden a vidám montázsok körül forog, addig a következő részben egy igazán mély, egy gyermeknek már szinte megterhelő tragikus eseményt boncolgatnak. Igaz ezek a múltban történtek, de beszélnek róla és ezek a kifejező gondolatok arról árulkodnak, hogy ezeknek a karaktereknek gyermeklétük ellenére igen hamar fel kellett nőnie szellemileg.

Ha visszagondolunk a fent felsorolt, valóban a 90-es években (2000-es években) játszódó sorozatokra, újabb felüdülésként hatnak a maiak abból a szempontból, hogy a 12-16 éves gyerekeket valóban ennyi idős színészek játsszák, akik nem mellesleg iszonyat tehetségesek. A Stranger Thingsben is imádtuk a srácokat, és ebben is iszonyat jók a gyerekszínésznek és nem zökkentenek ki minket azok az arcok, akiket anno már lassan harminc éve láthattunk a tévében. 15 éves gimist játszó srácok, de simán látszik rajta, hogy ő amúgy 30 éves…hát nem jött be.

A sorozat hangulata nagyon adja ezt a 90-es évek feelinget. Az egyik alkotó, Ben York Jones szintén feltűnik jó pár epizódban, mint a filmes csapat vezetője, ugyanis főszereplő srácaink (és lányaink) az „AV Club „ (AudioVisual Club) tagjai, a sulihíradó felvételei itt készülnek, na meg egy menő 50-es évekre hajazó sci-fit is forgatnak, aminek megvalósítása nagyon menő lett, természetesen tele easter eggel. A sulit eleve Boringnak (Unalmas) hívják, ami még inkább kifejezi, hogy a gyerekek mit éreznek a hétköznapjaikban. Ezért próbálja a dráma csoport is felhívni magára a figyelmet, az igazgató pedig próbálja elviselhetőbbé tenni a diákok mindennapjait. Kicsit különcnek tűnik az iskola, ami az „őrült” Balfékek című sorozat intézményére hajaz, na persze sokkal kevesebb abszurd történéssel.

A 90-es évek hangulatához elengedhetetlenek a zenék, van itt Rancid, Oasis, The Offspring, Ace of Base, The Cardigans…és még sorolhatnám. Ez a sorozat egyszer felemel egy csodálatos zongoraszólóval, másszor a mélybe taszít egy klasszikus apa-fia drámával. Ezek a hullámvölgyek azonban nem túl szélsőségesek, nem okoznak mély megdöbbenést és felhőtlen örömet. Nem próbál megbotránkoztatni, mint ahogy az The End of the F***ing World tette. Mindig egy keserédes középvonalon próbál meg evickélni. Egy igazán klassz feel good élményt ad, de csodát nem okoz, leginkább az, ami a célja is: egy Y generációs geek arc visszaemlékezése.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az első és az utolsó képkocka (4.)
Következő cikk Tomb Raider - kritika