Nyúl Péter – kritika


Nyúl Péter (Peter Rabbit), rendezte: Will Gluck; szereplők: Domhnall Gleeson, Rose Byrne, Sam Neill, Elek Ferenc/James Corben + egy rakás animált erdei állat; színes, brit-amerikai-ausztrál, családi animációs hibrid mesevígjáték; 2018, 100 perc (6)

Nyúlás helyett…

A klasszikus és CGI rajzfilmsorozatot is megélt brit mesekönyvből Nyúl Péter most a mozivászonra ugrott, ám ahelyett, hogy „csak egy újabb nyúlás” lenne a műfajban, bizony meglepően frissnek ható módszereivel, humorával és stílusával hirtelenjében az év eddigi egyik legnagyobb pozitív meglepetése lett és viccen kívül (vagyis inkább pont azzal) komoly kihívója lett Deadpoolnak – a zsoldos egyik hazai pályáján!

Az élőszereplős-3D animációs hibrid vonal igen széles skálán mozog minőségben, ám most az a szerencse ért minket, hogy sorban két alkotást kaptunk a skála csúcsának határában, pedig se a Paddington 2, se a Nyúl Péter nem ezt ígérte előzetesen. Előbbi csöndesen érkezett, bár nem igazán az első árnyékában, mostani alanyúlanktól pedig megmondom őszintén, csak egy állatos Reszkessetek, betörők!et vártam a trailerek alapján. De jó, hogy tévedtem!

Péter és megmaradt családja a szomszédos McGregor kertbe járnak élelemért, ám néha-néha meglehetősen neccesek az akciók. Még szerencse, hogy a szembe házban lakó festőnő nagy állatbarát, így nem minden vészhelyzet véghelyzet. Egy nap azonban az öreg McGregor (Sam Neill fantasztikus pár perce!) elkapja Pétert, de abban a pillanatban szívrohamot kap, így az környező erdősség összes állata elfoglalja a házat, mígnem megérkezik az örökös, a frissen kirúgott karrierista, a precíz és jóval fiatalabb új ellenség Londonból: egy újabb McGregor.

Nem egy nagy alaphelyzet, mi? A film ereje nem is ez, hanem az a poénóceán, amit már az első perctől kapunk. Működésének talán három fő oka van. Egyrészt a mesélő szerepe a műfajra (direkt és indirekt is) kitekintő számtalan negyedik fallal. Tiszta Sinkovits a Micimackóból, bár a szereplőket magukat nem szólítja meg, működése simán mellétehető. Aztán a poénok sűrűsége miatt a film folyamatos pörgése is sokat dob a latba.

Végül pedig a gegek minősége: ez részben összefügg a Deadpoolt is kihívó negyedik falazással, de bónuszban még hozzátold pár igen abszurd, véletlenszerű és váratlan humorforrást is, és ami a legjobb: mindenféle típusból. Van itt klasszikus angolhumor, Reszkessetek burleszk a kicsiknek (de a többi lendülete miatt a nagyok sem ússzák meg kacagás nélkül), pár állat sztereotip megjelenítése, kétértelműségből és szituációkból fakadó, képi (eleve van pár operatőri trükk, ami ettől a műfajtól szokatlan, de jól működik), okosan átgondolt, esetleg csak később leeső háttérpoén, a már említett 4. falak… egyszóval: minden.

Persze ezek nem túl eredetiek abból a szempontból, hogy valahol már mindet láttuk és pár túl „mai amcsi” is befért, de pár kivétellel (gereblyébe lépés, elektrosokk), ez nem annyira feltűnő, az éneklő madarakról – akik az egyik legjobb poénforrás – pl. nagy eséllyel csak nekem ugrott be a Kis Vuk. A varázsa, az hogy mindez frissnek hasson abban rejlik, hogy mi a film műfaja. Igaz, minden felsorolt poéntípusból szoktunk látni a többiben is. A többiben. Ha összeszedjük őket. De biztos nem mindet egyszerre és nem ilyen mennyiségben.

Az meg már csak hab a tortán, hogy ennek ellenére szinte minden működik, hisz jól vannak elhelyezve. Etalon nincs, mert mikor már azt hisszük, hogy „na, ez a legjobb”, akkor vagy bedob később még három olyat, vagy még rá is licitál. Szóval sokkal inkább vígjáték ez, mint mesefilm, az pedig sokat mondó, hogy a nagyobbak nevettek többet a vetítésen. Mindezt úgy, hogy alig van benne felnőtt humor (a kétértelműek „nem olyanok”) vagy kicsiknek nehezen érthető utalás/geg. Értik ők is, csak bizonyos tapasztalattal, korral nekünk nagyobbat szólnak.

Mi a helyzet színészfronton? A fent taglaltak után már talán kevésbé meglepő, de bizony még itt is van kiemelhető pont: Domhnall Gleeson telitalálat lett erre a figurára (is), karakterfejlődése tisztán átjön. Eleinte utáljuk, aztán nevetünk rajta, de közben valahol elkezdjük sajnálni, hogy ilyen szerencsétlen… pedig amúgy ellenszenves is marad egyben. Rose Byrne viszont semmi különöset nem csinál, bár karaktere sem enged sokkal többet a látottaknál. A szinkron – mint ebben a műfajban megszokott – teljesen jó, bár biztos érdekes lehet Daisy Ridleyként a bunyós, vagy Margot Robbie-ként az egyik folyton vitatkozó testvér.

Ami még kiemelendő és a pörgést nagyban elősegíti, az az elképesztően sok számot felvonultató zeneválogatás. Score alig van, mégis az összeválogatott popslágerek (széles műfaji szórással) adnak egy plusz ütemet, amit a film pár vágásánál tök jól felhasznál. Eleinte nagyon észrevehető, később viszont szépen belesimul (meg mi is ráhangolódunk) és csak akkor feltűnő, ha poént hoznak ki belőle. Mert miért pont ebből ne hoznának ki?

Nyilván vannak objektíven nézve hibák, logikátlanságok, de bűn lenne ezeket fejtegetni, tudjuk be annak, hogy mégis csak egy mese, és ne rontsuk el ezekkel azt az őszinte, megérdemelt és nézés után tuti megkapott szeretnivalóságot. A Paddingtonokban is akadtak (filmileg is) blődségek, mégsem haragudott rá senki. A Rottenen legalábbis biztos nem…

A Nyúl Péter tehát az év eddigi talán legnagyobb meglepetése, váratlanul és kislánggal érkezett, de megkockáztatom, hogy a Parr família régóta várt visszatérésig ennél jobb családi kikapcsolódás nem lesz moziban! És igen, az itt bemutatott friss közönség/műfajkiszólások után Deadpool tényleg felkötheti a gatyáját, pláne a megosztó tesztvetítéses hírek fényében.

Csak ez a műfaji lendület tartson ki nyárig egy újabb angol mackóig és egy újabb McGregorig

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Bosszúállók: Végtelen háború teljes előzetes
Következő cikk A Gyűrűk Ura-sorozat másfélszer annyiba kerül majd, mint az eredeti trilógia