Kszi, Simon – kritika


Kszi, Simon (Love, Simon), rendező: Greg Berlanti, szereplők: Nick Robinson, Jennifer Garner, Josh Duhamel, Katherine Langford, Alexandra Shipp, Logan Miller, Keiynan Lonsdale, amerika dramedy, 110 perc, 2018 (12)

A tolerancia évtizede

Ahogy egyre liberálisabbá válik a világ az interakció és a technikai fejlődés felgyorsulásával, annál nagyobb igény támad arra, hogy a (még mindig) társadalom peremvidékén mozgó LMBTQ-s és fogyatékkal élő emberek a lehető legtöbb platformon (mozi, közösségi média, tv sorozatok) megmutassák életük közel sem olyan boldog pillanatait, ami szerintem egy nagyon jó irány. Így tavaly Az igazi csoda rabolta el a szívünket naiv kedvességével, idén pedig (direkt az eredeti nevét használva a béna címfordítás miatt) a Love, Simon szeretne a kommersz filmek mezején meghódítani minket.

Hogy milyen sikerrel, azt mindenki döntse el maga, hiszen megint egy olyan témába nyúltunk bele, ami – szerencsére – évről évre újra előkerül már a többszörösen díjazott filmeknél is (lásd Holdfény, Szólíts a neveden!) és ugyanolyan elánnal próbálkoznak megfejteni a homoszexualitással járó lelki vívódásokat, akárcsak ez a nagyon kevés pénzből készült független film is tette. Stílusában nagyon tipikus coming of age, így hangulatában és zenei világában a Lady Bird vagy az Egy különc srác feljegyzései igen közeli rokonságban állnak vele, de klassz popkult utalásai a már említett Az igazi csoda jeleneteit is eszünkbe juttatja. Annyi különbséggel, hogy míg az előző filmek főszereplői egy tipikus gimis lány, egy tipikus gimis srác vagy egy sérült arcú kisfiú, addig itt a főszerepet egy meleg fiú kapja és akinek élete legnagyobb döntését kell meghoznia: mikor és kik előtt coming out-oljon.

A főszereplő, Nick Robinson igazából nagyon laza figura, hitelesen adja elő a kisvárosi srác gyötrelmeit, de ez javarészt a forgatókönyvnek köszönhető. A mellékszereplők sztereotip gimis karakterek, akik Simon döntéseinek indukátorai és egyben áldozatai is. A felnőttek nagyon kevés szerepet kapnak, de akkor idealisztikusan vannak ábrázolva. Ahogy az elején Simon is elmeséli, kb. egy jelzős szerkezettel le tudja írni, hogy milyenek a szülei: apa a jóképű csapatkapitány, aki elvette anyát, az akkori osztályelsőt. A sulis felnőttek nagyon jópofa karaktergegeket produkálnak, Tony Hale még mindig jó komikus, Natasha Rothwell pedig minden egyes megszólalása egy üde fénypontja a filmnek.

Ez a film is egy regényadaptáció és bár a könyvet nem ismerem, itt nagyon jól megkapta a maga dramaturgiai felépítését a mozi, egy egész egyszerű lineáris száron haladunk afelé, hogy Simon felvállalja saját magát és érzelmeit. Hullámhegyek-hullámvölgyek, nagyon szépen és ritmusosan adagolva. Mindezt megfűszerezve egy szintén nyíltan meleg rendezővel, Greg Berlanti-val, aki leginkább szuperhősös sorozatok producereként ismert (The Flash, Supergirl, Titans, A holnap legendái…), így felmerül a lehetősége végre annak, hogy egy olyan ember kezei közé kerül egy ilyen kényes téma, aki kvázi nem laikusként, hanem insiderként tudja ábrázolni a lélektani dolgokat. Igen, napjainkban mindig tabu és mindig is az lesz a homoszexualitás és nem azért, mert kínos lenne vagy nem fogadnák el szerencsére egyre többen, hanem azért, mert az embernek fel kell vállalnia egy olyan oldalát, amit korábban a legközelebbi hozzátartozói nem gondoltak volna, így ott van az a teljesen reális rettegés, hogy megváltozik az egyén tökéletesen megalkotott identitásképe az emberek szemében. Ez egy rohadt fontos dolog és szerencsére pont erről kíván szólni ez a film is, de sajnos a játékidő háromnegyedénél átfordul egy egészen sablonos romantikus tinitörténetbe, ahol a herceg várja a másik herceget a találkánál és ahol a szuperpíszi tömeg megtapsolja a meleg pár első csókját. A romantikus gesztus nagyon fontos lenne és az elfogadásról való gondolatiság is fő mozgatórugója ennek a filmnek, azonban minden, amit sikeresen felépített a nagyszerű narrációval és sok belső monológgal, most egy tündérkeresztanyás varázsütéssel Disney mesévé változtatta és hiteltelenné tette.

Ez már a young adult filmeknél is szuperkellemetlen, nem egy olyan, majdnem tökéletes felnövéstörténetnél, ami lehetett volna akár egy hiteles LMBTQ film is, csak végül elrontotta a giccses kinyilatkoztatás heve. Összességében kellemes, ám csöppet sem újító, mégis élvezetes kikapcsolódás, ha képesek vagyunk kihámozni a mondanivalót és az érzelmeket a kötelezően édeskésre gyúrt cselekményszál közül.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jobb ha kerülöd az esőt - itt a Netflix The Rain sorozatának új előzetese
Következő cikk Bosszúállók: Végtelen háború - kritika

2 hozzászólás

  1. […] srác gyötrelmeit, de ez javarészt a forgatókönyvnek köszönhető – olvasható egy másik értékelésben. A mellékszereplők sztereotip gimis karakterek, akik Simon döntéseinek indukátorai és egyben […]