Egy lélegzetnyire (Dans la brume), rendező: Daniel Roby, szereplők: Romain Duris, Olga Kurylenko, Fantine Harduin, francia-kanadai sci-fi, 89 perc, 2018. (16)
Levegőt!
Az Egy lélegzetnyire inkább dráma, mint bármi más, mely elsősorban a szülői felelősségről szól egy kis világvégével kiegészítve.
Párizst földrengés rázza meg, mérges gázok törnek elő a mélyből, aki belélegzi, az meghal. Az egyetlen menekülési lehetőség, ha felfelé mész, négy emelet magasságban már egész jók a túlélési esélyeid. Így tesznek Mathieu (Romain Duris) és Anna (Olga Kurylenko) is, akik a feljebb lakó idős házaspárnál találnak menedéket. Ez így egész jól hangzik, azonban van egy kis bökkenő, lányuk Sarah (Fantine Harduin) ugyanis egy ritka betegségben szenved, amit úgy kell elképzelni, hogy egy szoba nagyságú üveghengerben éli mindennapjait. Mivel ezt nem lehet csak úgy felcipelni a lépcsőn, viszont az akkumulátorokat rendszeres időközönként cserélni kell, ezért a szülők kénytelenek lesznek a két emelet közt ingázni.
Az „ami el tud romlani, az el is romlik” mondás különösen igaz a cselekményre. Váratlan események sora húzza keresztül a szülők számításait, hiába terveznek, folyton rögtönözniük kell. Ezzel szembe állítva ott a lányuk esetleges elvesztése miatt érzett aggodalom, amivel közösen a higgadtság és az ösztönös tettek együttesen alakítják a cselekményt. A figyelem a családra irányul, amit úgy sikerül elérni, hogy a film ügyesen kerüli az érzelmi kötődést a városhoz. Bár Párizs felismerhető – még akkor is, ha a legtöbben nem a háztetőket láttuk -, hiányoznak a híres épületek, építmények. Egyetlen kivétel a Sacré Coeur-bazilika, mely, mint magasan fekvő menekülési pont adja magát, ugyanakkor olcsó és hatásvadász megoldásnak éreznénk, ha pl. hőseink elkezdenének felkapaszkodni az Eiffel-toronyra. Szinte minden francia filmben ott van a rájuk jellemző elegancia, ami egy katasztrófafilm esetében nem feltétlenül szerencsés.
Az erőszak minimálisan jelenik meg, az utcákat autók és emberek foglalják el, de nem jön át az apokalipszis atmoszférája. Az utóbbi időben rengeteget foglalkoztatott Duris fegyelmezetten agyalja és rohanja végig a filmet. A Wonder Woman főszerepére is bejelentkező (amit minő véletlen, egy másik modell-színésznő happolt el előle) Kurylenkot mindig jó látni, remélhetőleg a készülőfélben lévő tucatnyi filmje közül több is eljut majd hozzánk. Harduin kisasszonyt legutóbb Haneke Happy Endjében láthattunk itthon, tehetséges lány, ehhez nem férhet kétség.
Nagy kibontakozásokra azért ne számítsunk, azt látjuk, ami éppen van, a karakterek előélete nincs túlragozva. Daniel Ruby nevét rövidfilmek és sorozatok stáblistáján olvashatjuk elsősorban, ott viszont operatőr, vágó, producer, író rendező minőségben is előfordulhat. A vámpíroktól a Versailles-i kastély építésén át a világ legerősebb emberéig sok minden foglalkoztatja, valóban sokszínű egyéniség. Ezúttal is korrekt munkát végzett, filmjében erősebben van jelen a drámai vonal – a három forgatókönyvíró ellenére ez sincs túlbonyolítva -, az Egy lélegzetvételnyire leginkább az emberi leleményesség és a szülői önfeláldozás elegánsan megrajzolt egyvelege, ahol értelem és érzelem kéz a kézben jár.
