Így csajozz egy földönkívülivel – Kritika


Így csajozz egy földönkívülivel (How to talk to Girls at Parties), rendező: John Cameron Mitchell, szereplők: Nicole Kidman, Elle Fanning, Alice Sanders, Ruth Wilson, Matt Lucas, angol-amerikai vígjáték, 102 perc, 2017. (16)

Punk, csajok, satöbbi

Három srác semmi mást nem szeretne jobban, mint becsajozni, de a valóság túlmegy minden elváráson. Vajon a földiek és az űrlények közötti szakadék áthidalható a punkzenével? John Cameron Mitchell ezúttal is egy különleges atmoszférájú filmet hozott el nekünk, amiben ezúttal már nem csak földi emberek szexelnek és zenélnek. Éljen a punk és a szerelem! 

Az Így csajozz egy földönkívülivel cselekménye a 70-es évek Londonjába visz el minket, a lepukkant városrészben három – punkzenei kiadványt szerkesztő – fiatal veti bele magát az éjszakába. A helyszínt eltévesztve nem az eredetileg tervezett afterpartyn találják magukat, hanem egy másik, nagyon különleges buliban. Ők még nem tudják, a résztvevők földönkívüliek, akik a világűrt járva tesznek szert új élményekre és tapasztalatokra. Enn (Alex Sharp) megismerkedik egy Zan (Elle Fanning) nevű lánnyal, de szerelembe esni népének (a srácok kezdetben azt hiszik, amerikaiak) furcsa szokásai és szigorú társadalmi tagozódása miatt nem olyan egyszerű dolog. Miközben Zan Enn révén megismerkedik a punk életstílussal és a földi élettel, fontos döntést kell meghoznia. A fiatalok a punk királynő, Boadicea (Nicole Kidman) segítségét kérik, aki számtalan zenekart indított útnak ebből a koszfészekből, ahogy az ilyenkor lenni szokott, különösebb hála nélkül. A film alapjául szolgáló Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal írás Neil Gaiman Törékeny holmik című, Hugo- és Locus-díjra jelölt novellás kötetében (2006-ban jelent meg, nálunk 2008-ban és felújítva 2017-ben) olvasható. A sci-fi novella főszereplője a 70-es évek Londonjában élő két tizenéves, Enn és Vic, akik bulizni mennek, hogy lányokkal (Stella, Wain’s Wain, Triolet) ismerkedjenek, de nem teljesen azt kapják, amire számítottak. A sztorit Enn meséli el 30 évvel később. A queer rendező, John Cameron Mitchell ezúttal is valami szokatlant (szokatlanul jót) hozott létre, a különleges hangulatú alapanyagból egy még különlegesebb hangulatú mozit elkészítve. A szexualitás erősen jelen van minden filmjeiben, de eddig ez szigorúan csak a földi emberek közötti kapcsolatra korlátozódott. A 2001-es Hedwig és a Mérges Csonk – mely saját könyvéből készült – egy kelet-berlini transzgender punk-rock énekesnőről szól, aki bandájával amerikai turnéra indul, és közben elmeséli az életét (így azt is, hogyan lopta el korábbi szerelme és zenekari társa a dalait). A filmet a legjobb színésznek járó Golden Globe-díjra (kismillió másik mellett) jelölték, Hedwig szerepében történetesen magát az író-rendezőt láthatjuk. A 2006-os Shortbus a New York.i fiatalok életét mutatja be a szexuális kapcsolatokra kihegyezve a témát. A 2010-es Engedd el! egy párról szól, akiknek a fia meghal egy balesetben. Az anyát alakító Nicole Kidman – aki különleges kapcsolatba kerül a fiát elgázoló fiatal képregény rajzolóval (Miles Teller) – számára a szerep Oscar-jelölést hozott. Az addig rövidfilmekben és sorozatokban szereplő Miles Teller ezzel a filmmel debütált.

Fiatal tehetségekben ezúttal sincs hiány. Alex Sharp eddig nem nagyon szerepelt mozifilmekben, de úgy látszik, megkedvelte a dolgot (vagy a dolog őt), mert idén már három produkcióban is közreműködik. Míg Angliában nem tartották rá igényt, érdekes módon a Juilliardon igen és 2015-ben (26 évesen a legfiatalabbként) Tony-díjat kapott Broadway alakításáért. A punk mindentudójaként Enn akár menő is lehetne, de ő csak egy átlagos srác, aki végre csajozni akar. Elle Fanning generációjának egyik legtehetségesebb tagja és bár még csak 20 éves, máris több mint félszáz szerep van mögötte (3 éves kora óta filmezik, első szerepében éppen nővérének, a nála 4 évvel idősebb Dakotának fiatalabb „kiadását” alakította). Zan számára az olyan hétköznapi dolgok is különleges élménnyel bírnak, mint a zenehallgatás, a csavargás, a csók, az evés, vagy éppen a wc-zés. Ne feledkezzünk meg Nicole Kidmanről sem, aki sok mindent eljátszott már, de punk királynőként emlékeim szerint még nem láthattuk. A korszakot a zenék és a jelmezek idézik meg, utóbbiért a háromszoros Oscar-díjas Sandy Powell felel, aki nem csak valódi punkokat varázsolt nekünk, de a földönkívüliek öltözéke is a ’70-es évek sci-fijeit idézi. A színek, a formák, a rengeteg latex olyan, mintha valami bizarr szeánsz részesei lennénk (és tényleg). A film a szerelembe esés humoros és merész metaforája, mikor szerelmesek vagyunk egy kicsit mindannyian UFO-ként viselkedünk és a másikat is UFO-nak látjuk. A punk pedig örök az univerzumon innen és túl.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Vicces filmes képek, amik elférnének még a falon
Következő cikk Han Solo megszívatta Han Solót