Szörnyek és szerelmek – kritika


Tale of Tales (Il racconoto dei racconti), rendező: Matteo Garrone, szereplők: Salma Hayek, Vincent Cassel, Toby Jones, John C. Reilly, Shirley Henderson, olasz-francia-angol fantasy, 133 perc, 2015 (16)

Kegyetlen tanmese

A film már bejárta számos filmfesztivál helyszínét, 2015-ben jelölést is kapott Cannes-ban, mégis meglepő módon nálunk csak idén kerül bemutatásra a Gomorra rendezőjének új filmje, aki nem félt keverni a Grimm mesei stílust az absztrakt erőszak-ábrázolással. Ennek hatására a film nagyon nyers, puritán, ám mégis széteső és olykor elég hatásvadász lett.

Pedig adva van egy jó alap, Giambattisa Basile XVII. századi mesegyűjteménye, a Pentameron, ami elég pikáns felnőttmeséket tartalmazott, nagyon erőszakos és szexualitásban is bővelkedő sztorikról van szó, és ez a része működik is a filmnek. A történet három szálon fut, három szomszédos királyság álságos uralkodójának hétköznapi kínjait követhetjük végig, akik saját gőgjük és önzésük martalékává válnak, de leginkább a szó átvitt értelmében.

Longtrellis királynője (Salma Hayek) mindennél jobban vágyik egy gyermekre és ezért nem rest feláldozni mások életét sem (természetesen nem a sajátját). Mikor sikerül neki szülnie egy gyermeket, azon nyomban kisajátítja és igyekszik minél jobban megkeseríteni az életét.  Hayeknek ez a rideg és kegyetlen anyakirálynő szerep csodásan áll, tekintetéből végig árad a gonoszság és a rosszindulat. A másik oldalon ott van Highhills királya (Toby Jones), aki apaként bukik meg, hiszen kész lányát egy véletlennek köszönhetően férjhez adni, miközben kedvenc háziállatának olyan figyelmet szentel, amilyet saját lányának sosem. Végül pedig a Strongcliff királyság nőcsábász uralkodója (Vincent Cassel) bukik el férfiként, aki annyira a látszat és a felszínesség híve, hogy képes beleszeretni egy idős nőbe pusztán a hangja alapján, azonban a látvány már annyira nem vonzza, ám ezt az elutasítást sem úszhatja meg következmények nélkül.

A Szörnyek és szerelmek látványra nem lehet panasz, ugyanis eleve adott, hogy nem egy Disney történetet követhetünk majd nyomon remek CGI-al és lélegzetelállító nagytotálokkal, hanem nagyon egyszerű és steril környezetet kapunk, mindenféle bábokkal és láthatóan kézzel készített díszletekkel. Ez a materiális látvány rengeteget hozzátesz ehhez a Bertoluccit és Pasolinit idéző elbeszélésmódhoz, ahol a szexualitás és a véres erőszak teljesen természetes módon van jelen, kéz a kézben járnak.

Maga az emberi természet gyarlóságának a hangsúlyozása remekül kivetül a képi világra: minden pusztán látszat, az ódon falak között süvít a magány szele és a szürke falak a személyiség mivoltát tükrözik. Nincsenek látványos tájak, amik lehetnének is a ködfoltok mögé kúszik vagy a zavaros víz habjai elfedik. A gond nem is a megvalósítással van, hanem leginkább a kis mellékszálak kidolgozatlanságával. A probléma, hogy sokkal több történetet szeretne elmesélni Garrone, mint amit egy két és negyed órás film elbír, így a leágazó vonalak (a királynő fia és barátja, a király lánya és férje, valamint a fiatal király szerelmének boszorkányos átalakulása) nagyon összecsapottak és egyes esetekben lezáratlanok maradtak, így a történetekből leginkább a vér, a meztelen testek és a remek kosztümök maradtak meg, mintsem a groteszk mese tanulságai.

A tündérmese kategóriából mindenképp kiemelkedik, ennek ellenére a kevesebb néha több elv alapján nem sikerült fellépnie a hatalmas szürrealisták dobogójára, leginkább csak egy megbotránkoztatással próbálkozó merész kitekintés főleg az erősebb gyomrú nézők számára.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Megvan a Spawn-reboot főszereplője
Következő cikk Daniel Craig ismét James Bond ruhapróbán