Hell on Wheels 1-5. évad – kritika


Hell on Wheels, alkotók: Joe Gayton és Tony Gayton, szereplők: Anson Mount, Colm Meaney, Common, Dominique McElligott, Eddie Spears, Christopher Heyerdahl, amerikai-kanadai-angol westernsorozat, 42 perc, 2011-2016 (16)

Füstbe borult Vadnyugat, avagy minden (vas)út a pokolba vezet

Szinte a pokolból tör fel, és az alvilág tüzétől izzik az Union Pacific Railroad vasparipája, amely indián törzsek megszentelt helyeinek elpusztításával dübörög az amerikai kontinens túlpartja felé. Így amikor az ipari forradalom beférkőzik Amerika eddig teljesen érintetlen szegleteibe is, mondhatni elszabadul a pokol. Nem csoda hát, hogy ilyen körülmények között még a térítők is feladják hitüket és végül maguk is a pokolra jutnak. Röviden így foglalható össze az AMC öt évadot is megélő sorozata, amelynek szinte mindegyik epizódjában elhangzik a “pokol” szó – legalább egyszer.

Faragatlan fickók, laza erkölcsű nők, whiskey, bűn és fegyverek. Nagyjából ezek a szavak jellemzik a Hell on Wheels-t, a magyarul csak “Gördülő pokolnak” fordítható sátorváros mindennapjait. A tábor gyakorlatilag az építkezés ütemében (napi két mérföldes iramban) költözik a keletről nyugatra épülő transzkontinentális vasúttal, a Thomas Durant (Colm Meaney) főmérnöksége alatt álló Union Pacific vasúttársasággal. Ide téved az egykoron konföderációs katonaként szolgáló Cullen Bohannon (Anson Mount) is, aki felesége és fia gyilkosait keresi a táborban. A főmérnöktől azonban más feladatot kap: vasúti főfelügyelő lesz, ugyanis egy ilyen indulatoktól feszült környezetben Durant nagy hasznát veszi Bohannon polgárháborús előéletének.

A kép alig tér el a megszokott vadnyugatos témáktól. A veszélyes és sokszor kilátástalannak tűnő farmerélet bemutatása (Mennyei napok, 1978) mellett itt vannak a polgárháborúból hazatérő és helyzetükkel továbbra is elégedetlenkedő katonák (Az üldözők, 1956), illetve a vasút térhódítása az eddig szinte érintetlen földrészekre (Volt egyszer egy vadnyugat, 1968). Ismerős a családját megbosszuló farmer története (A törvényenkívüli Josey Wales, 1976), akárcsak az indiánokkal összetalálkozó katona esete (Farkasokkal táncoló, 1990), de láthattunk már bűnözéssel és prostitúcióval teli vadnyugati városokat és szituációkat is bőven (Nincs bocsánat, 1992, de azonos világot mutat be a jelenleg nagy népszerűségnek örvendő Westworld széria is, 2016-). Egyébként az AMC saját gyártású sorozatai közül a The American West (2016) és a The Son (2017-) is eléggé ebbe az irányba ment/megy el.

A Hell on Wheels ha nem is mindig, de főként a vasútépítésre koncentrál. Az 1860-as évek Amerikájában valóban komoly aggodalmat váltott ki, hogy a nyugati partvidék elmaradottabb lesz a keletinél, és felmerült az ötlet, hogy egy vasúttal kössék össze a két részt. Az építkezés hatalmas költségeket vitt el, a földekért és a bányákért folytatott verseny pedig korrupcióba sodorták a vállalkozókat, de még a területeken kormányzó szenátorokat is. A feszültséget mindig fent tartják azok a kivégzések, tömegverekedések és párbajok, amik a különböző ellenlábasok kiiktatására szolgálnak a sorozatban. Ezt tetőzik be az indiánok, akik folyamatosan végzik ki az útvonalat kijelölő mérnököket, vagy támadnak közvetlenül a táborvárosra.

A főszereplő Anson Mount jelleme mit sem változik a szériában (de talán épp ezért jó, és sokszor komikus is). Kerülhet bármilyen pozícióba, látszólag sosem lesz boldog, ellentétben a körülötte lévőkkel, akik a vasút gyarapodásával egyre inkább tehetősebbek lesznek. Jól megrajzolt, hiteles figurákról van szó, akikkel könnyen azonosulhatunk, nem beszélve a kezdetektől fogva utálatos benyomást keltő Thor Gundersen (Christopher Heyerdahl) alakjáról, aki fenekestül forgatja fel Durant és Bohannon életét.

A kezdeti évadokban még nagy kíváncsisággal nézzük, elemezzük az elénk tárt világot, tájakat, a bemutatott karaktereket. Látjuk a vasútépítés minden csínját-bínját, majd annak nyomvonalán keletkezett konfliktusokat, vagy éppen üzletkötéseket. Elégedetlenkedők persze mindig vannak, de egymásra talált lelki- és bajtársak is, akik sokáig nem jutnak előre tevékenységeikben, így egyes évadok egész egyszerűen ellaposodnak.

Jelentős helyszín- és szereplőváltozást csupán az utolsó évadban érzékelhetünk. Ennek az az oka, hogy valójában az építkezések két irányból kezdődtek el, és a vasúttársaság túloldali (azaz a nyugatról keletre haladó) ellenpárja, a Central Pacific csak ebben az évadban tűnik fel elsőnek. Míg Durant emberei a nebraskai préri sík területein dolgoznak négy évadon keresztül, addig a Central Pacific a Sziklás-hegységen keresztül próbál utat törni magának, és ehhez jelentősen más látványvilág társul. Nem csak a terepviszonyok mások, de az itt dolgozó emberek is. A munkások többnyire egykori néger rabszolgák, illetve ír, svéd és más bevándorlók, viszont a Centralnál egyből ázsiai befektetők és szakemberek jelennek meg. Ahogyan képet kaptunk a négerek, indiánok egyes szokásaiból, hagyományaiból, úgy természetesen az ázsiai kultúra is beférkőzik a történet legvégére (ezzel is talán egy kicsit felpezsdítve a gyakori ismétlődésekre hajlamos szériát).

Azok, akik nem elfogult western-rajongók, valószínűleg nehezen fognak megbirkózni mind az öt évaddal. Olykor azok a csodálatos helyszínek kárpótolhatnak minket, amelyeken a vasút áthalad, gondolva itt a különféle tereptárgyakra, viaduktokra, az alagútrobbantásokra, a befagyott folyón való merész áthaladási kísérletre. Úgy gondolom, hogy kevesebb évadban is elmondható lett volna ez a történet, így fel is gyorsulhattak volna benne egyes események, de a vasút befejezése és Durant védőbeszéde mindenképpen méltó lezárást ad ennek a kicsit sem egyszerű sorozatnak és világának.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Így festene Tom a balesetei után, ha agyagszoborból lenne
Következő cikk Csillag születik - kritika