A meztelen Juliet – kritika


A meztelen Juliet (Juliet, Naked); rendező: Jesse Peretz; szereplők: Rose Byrne, Ethan Hawke, Chris O’Dowd; amerikai zenés vígjáték, dráma, 105 perc, 2018 (12)

Művész belső használatra

Nincs szebb önigazolás annál, mint amikor az elvesztegetett időről kiderül, hogy valójában előjáték az élethez. Persze ahhoz előbb el kell vesztegetni. Mondanám, hogy így foglalható össze A meztelen Juliet című Nick Hornby könyvadaptáció, de akkor biztos vitába szállnának velem sokan. Talán én magam is.

Valaki azt mondaná, hogy neki a hírnév mibenlétéről szól, más meg azt, hogy pusztán egy szerelem története, és megint más szerint ez egy újabb példa arra, hogy a zene mindenható. De ha megegyezünk abban, hogy a művészet mindenkinek mást jelent (és persze abban is, hogy amit Hornby csinál, az művészet), akkor el is jutunk egy olyan állításhoz, amelyet szintén képvisel a film. Nevezetesen, hogy egy alkotás valakinek műremek, más valakinek csak hulladék. És az a más valaki talán maga a művész.

A meztelen Juliet 2009-ben jelent meg, és lényegében Nick Hornby utolsó olyan regénye, amely irodalmi értékkel is bír, és amint a mellékelt ábra mutatja megfilmesíthető. Azóta csak egy novellaválogatást, és a Vicces lány című könyvét tarthatta kezében az olvasó. Utóbbi azonban olyan, mintha eleve regényesített forgatókönyvnek íródott volna, habár eleddig nem forgattak belőle semmit. Helyette most a Julietet vitték vászonra. És jól tették.

A könyvadaptációk gyakran azért okoznak csalódást, mert az olvasónak határozott képe van a sztoriról, és ha szerette, azt akarja, hogy minden egyes lap legyen megénekelve. Erre kétórányi játékidő nem elég. Egy jó átirat készítője ezért tudja, hogy ha a fő vagy valamely lényeges üzenetet, motívumot, cselekményszálat (kinek hogy tetszik) kiemeli, és a mű atmoszféráját, érzelemvilágát, tónusait (kinek hogy tetszik) képpel is életre kelti, akkor elvégezte a feladatát. 

Egy olyan író esetében, mint Nick Hornby, ez azért komoly feladat, mert nála mindig több rétegről beszélünk. Nem csak leír egy eseménysort, hanem személyes szintre emelve újra fogalmazza azt, és ettől válik egy regénybeli kiállása komplexszé. A műveiből készült filmekben pedig a rétegek megőrzése érdekében gyakran alkalmaznak narrációt, ahogy a Pop, csajok, satöbbi vagy éppen az Egy fiúról esetében tették. Ezzel az egyszerű technikai csellel segítik A meztelen Juliet moziképességét is.

Persze a legfrissebb Hornby-adaptáció nem csak ebben mutat rokonságot az író korábbi munkáinak átirataival. Akárcsak a Focilázban (és annak mindkét filmváltozatában), itt is nagy hangsúlyt kap Hornby egyik kedvenc témája: a rajongás.

Duncan értelmiségi, imád filmekről, sorozatokról beszélgetni, és nem mellesleg egy zenész művészetének megszállottja. Gondolhatnánk, hogy ezzel ki is érdemelte a karakter, hogy róla szóljon a sztori. De nem.

A rajongás tárgya, Tucker Crowe, miközben magán hordozza a földöntúli zenész archetípusának megkopott jegyeit, annyira szerethetően lecsúszott, hogy ő lenne a második tippünk, ha főszereplőt kellene választani. De ez sem nyert.
Főhősünk, Annie.

Hornby már az Egy lányról, a Vadon, illetve a Brooklyn című filmek forgatókönyveivel bebizonyította, hogy érti a nőket, és most sem hagy minket cserben.

A meztelen Julietben kétségtelenül Annie boldogulását láthatjuk, aki bár kezdetben ennek az egész bolhacirkusznak csupán szemlélője, olyan erőteljes a maga szürkeségével, annyira figyelemfelkeltő a kardigános visszafogottságával, hogy a néző boldogan veszi tudomásul: az ő történetét fogja látni. Azért sem bánhatja, mert Rose Byrne pazar alakítást nyújt. Ugyanakkor Duncan és Tucker karaktere sem csupán kellék. Nem kell attól félnünk, hogy egy „Ugye látjátok, hogy ő a hülye?” típusú ex-pasit kapunk. Chris O’Dowd nem is hagyná, hogy a figura eszelőssége közhelyes legyen. Ő utánozhatatlan a maga eszelősségében. Ahogy az sem fordulhat elő, hogy az Ethan Hawke életre keltette zenészünk csupán azért, mert egy egykori híresség, ne lenne pontosan olyan emberi, mint bárki más. Sőt, még olyanabb. És Hawke azontúl, hogy színészként remekel, énekel is. Kell még más?

Ez a három lélegző, gondolkodó, érző figura pedig már önmagában jó alap arra, hogy végignézzük a viszonyrendszerük kibontogatását. Azért használom a gyakorító képzőt, mert ezeknek a kapcsolatoknak a milyensége a legkevésbé sincs a képünkbe tolva. Apróságokban jelenik meg a világuk. Talán csak egy Hornby-filmben lehetséges az, hogy egy vibrátorból kipattintott elem, több mint puszta képi geg. Abban a néhány másodpercben kirajzolódik egy párkapcsolat múltja, jelene, és talán a jövője is. Ahogy a kórházi jelent is több lesz egy sima bohózati szituációnál, csak attól, hogy egy gyerek néhány megfelelő kérdést tesz fel.

Még azoknak a mellék mondanivalóknak is, amelyektől nem lesz feltétlenül koherensebb a történet, helyük van a filmben. Egy levelezésnek, ahol nem csak belelátunk valamit egy válaszba, hanem az tényleg ott is van. Vagy annak a megállapításnak, hogy csak azért eseménytelenül leélni egy életet, hogy elkerüljük a bajt, rohadt szomorú dolog.

Persze a filmben ez a megfelelő módon hangzik el. És nevetsz. És csak később teszed fel magadnak az idevágó kérdést, amely a saját életed esetleges eseménytelenségére vonatkozik.

Vagy talán úgy döntesz, hogy fel sem teszed. Inkább csak nevetsz kicsit.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (262.)
Következő cikk Befutott a Rossz versek első előzetese, ami sokban hasonlít a VAN-ra