Pop, foci, satöbbi – Nick Hornby munkássága


Nick Hornby

Van olyan, hogy one-book-wonder? Nyilván van, és nem csak akkor, ha valaki mindössze egy könyvet jelentet meg a karrierje során. Nick Hornby klasszikusan az a szerző, aki az elején nagyot robbant, és azóta lassan megy lefelé (igen, ez egy direkt utalás A hosszú út lefelé című könyvére), de még így is a legnépszerűbb kortárs írók közé tartozik. A napokban kerül a mozikba a Juliet meztelenül című 2009-es regényének filmadaptációja, és ezért úgy döntöttünk, hogy egy kicsit körbenézünk a 61 éves angol író pályáján.

Hornby és a foci

Ha valakit ugyanaz a három dolog érdekel a legjobban, mint engem (zene, film, foci), az még nem jelent sokat, hiszen rengeteg ilyen ember létezik, de ha ezekről a témákról jó könyveket ír, akkor máris hajlamos vagyok a pozitív előítéletekre. Ez persze rögtön nem áll párhuzamban azzal, amit a bevezetőben előirányoztam, nevezetesen, hogy Nick Hornby egy one-book-wonder író. Ez a kijelentés inkább csak a regényeire vonatkozik, márpedig kiváló első könyve, az 1992-es Fociláz minden, csak nem regény. Egy fociőrült kitárulkozása, szerelmi vallomás az Arsenalnak, egy szinte autista memóriával megáldott szurkoló viszonya kedvenc futballklubjához. Akit már emelt a mennybe, illetve taszított a pokolba a focicsapata, az teljes mértékben megérti, hogy miről szól ez a könyv, és azt is jól tudja, hogy nem csak akkor kell szeretni a klubot, ha épp mindent megnyer, hanem akkor is, amikor történetesen gödörben van. A Fociláz nem más, mint az Arsenal története egyes szám első személyben, kiegészítve olyan emlékezetesen megírt epizódokkal, mint az első, tévében közvetített foci-vb (1970), vagy a Heysel tragédia.

Nick Hornby könyvek

Hornby és a pop

Kétségtelen, hogy emberünket ez a téma foglalkoztatja a legjobban, és ezzel már el is érkeztünk a főműhöz, mely magyarul a Pop csajok satöbbi címre hallgat. Ha nagyon muszáj lenne választanom, akkor talán azt mondanám, hogy ez a legkedvencebb könyvem – talán azért is, mert volt egy olyan szakasza az életemnek, amikor hasonlóképpen éltem meg a dolgokat, mint a történet lemeboltos főszereplője, Rob Fleming. Amíg a Fociláz óda a labdarúgáshoz, addig a Pop csajok satöbbi szerelmi vallomás a zene iránt, egyfolytában felhánytorgatva, hogy mennyi örömöt és bánatot is tud okozni egy ekkora szenvedély. Nyilván nem Hornby volt az első, aki top 5-ös listákat gyártott, de azóta szinte minden top 5-öt gyártó embernek ő jut az eszébe listakészítéskor, és akkor még nem is beszéltünk olyan aranyköpésekről, mint a „több dolgom van, mint Bob Geldofnak a Live Aid napján”, a béna pulóverek fikázása, vagy hogy nem szeretheti az ember egyszerre Art Garfunkelt és Solomon Burke-öt, mert az olyan lenne, mintha a zsidóknak és a palesztinoknak is szurkolnál.

A popmánia már a Focilázban is felbukkan, és a későbbi könyvekben is fontos szerepet tölt be. Az Egy fiúról már a címében is egy popreferencia, hiszen az About A Girl című Nirvana számot idézi meg, és a történetben Kurt Cobain halála is komoly szerepet játszik. A Hogyan legyünk jók című következő regény egyik mellékszereplője egy Dick nevű figura, aki felettébb emlékeztet a Pop csajok satöbbi hasonló nevű karakterére, a Slambe pedig – sok egyéb referencia mellett – egy jó kis Coldplay fricska is belefért. A Hosszú út lefelé egyik öngyilkos hajlamú főszereplője egy meg nem értett zenész, a Juliet meztelenül pedig javarészt egy visszavonult, Syd Barrett szintű kultusszal bíró énekesről szól, aki a nyolcvanas években belépett egy klub klotyójába a koncertje előtt, hogy aztán soha többé ne lássa senki.

Ezek pedig csak a regények – akit még jobban érdekelnek az egy időben hivatásos zenekritikusként is dolgozó Hornby gondolatai a popról, annak ajánljuk a 31 dal című könyvet, melyben ismertebb (Bruce Springsteen, Led Zeppelin, Bob Dylan) és obskúrusabb (Mark Mulcahy, The Bible) előadók egy-egy dalát vesézi ki alaposabban. És persze elérkezett az a pillanat is, amikor akasztották a hóhért: Hornby 2010-ben közös lemezt adott ki Ben Folds amerikai énekessel (Lonely Avenue), melyre ő szállította a dalszövegeket.

Hornby és a filmek

Természetesen itt is a Pop csajok satöbbit érdemes kiemelni, hiszen a könyvből majdnem ugyanolyan szintű filmadaptáció készült, noha a cselekményt áthelyezték Londonból Chicagóba. Talán az segített, hogy a rendezésért egy angol (Stephen Frears) felelt, de az is biztos, hogy Rob (aki itt valamiért nem Fleming, hanem Gordon) szerepére nem találhattak volna alkalmasabb színészt John Cusacknél. Az ország- és névváltás ellenére a történet szinte mindegyik elemét megtartották Frears-ék, és még a poénok többsége is megmaradt. Ráadásul bizonyos jeleneteket még magasabb szintre emeltek: amíg a regényben Rob és Ian verbális összecsapása mindössze telefonon keresztül zajlik, addig ugyanez a filmben egy képzelt bunyóba torkollik a lemezbolt falai között.

A Fociláznak két moziverziója is létezik: egy gyenge, brit darab, Colin Firth főszereplésével, és egy még gyengébb, amerikai focira átírva, a showman Jimmy Fallonnal. Az Egy fiúról cselekménye aztán megmaradt Angliában, és a Hugh Grant nevével fémjelzett munka nem is keltett csalódást, viszont mivel abban az évben játszódik, mint amikor készült (2002-ben), a nirvanás szál sajnos kimaradt (amúgy pár éve egy amerikai tévésorozat is készült a könyvből). A 2009-es Egy lányról nem regényadaptáció, hanem Hornby eredeti forgatókönyve – készítőjének még egy Oscar-jelölést is hozott a konyhára (azóta szintén ő jegyezte a Vadon és a Brooklyn szkriptjét, bár ezek esetében nem ő az eredeti szerző). 2014-ben került a mozikba A hosszú út lefelé, Pierce Brosnan, Toni Collette, Imogen Poots és Sam Neill főszereplésével; nem gyenge, de nem is izgalmas darab, vagyis olyan, mint a könyv. A legfrissebb adaptáció pedig a Juliet meztelenül, ami a címe ellenére természetesen nem erotikus film, hanem amolyan romantikus dráma némi humorral; a főbb szerepeket Ethan Hawke, Rose Byrne és Chris O’Dowd alakítják.

Hornby és a félrefordítások

Hát igen, nem szép ezzel zárni, de nem mehetünk el sajnos a magyar fordítások (melyek javarészt egy elkövetőtől származnak) problémái mellett. Furcsálljuk, hogy ilyen komoly kiadó miért olyan embert bízott meg, aki valószínűleg nem sokat konyít a popkulturához, máskülönben a Focilázban nem fordította volna le az indie-t indiaira, a Hosszú út lefelé végén pedig a harpot hárfára (amúgy a harp természetesen jelent hárfát, de a könyvben szereplő zenész egy harmonikát kap ajándékba a barátaitól, nem pedig egy hatalmas fényűző hangszert). És akkor még nem is beszéltünk az örök problémáról, vagyis a számcímek lefordításáról. A daloknak nincs hivatalos fordításuk (mint mondjuk a könyv- vagy filmcímeknek), éppen ezért nem is kell lefordítani őket; hagyjuk meg ezt a múltnak, köztük olyan régi rádióműsoroknak, mint a Poptarisznya. Hornby korai könyveiben mindegyik dalcím le van fordítva, még az olyan lefordíthatatlanok is, mint a Smells Like Teen Spirit, de azért a pálmát akkor is az Egy fiúról című könyvben található Csombormenta tea viszi el (bizony, ez nem más, mint a Nirvana-féle Pennyroyal Tea, ami nem mellékesen szintén egy lefordíthatatlan, összetett szójáték). Szóval Hornby olvasását inkább eredetiben ajánljuk – haladóknak kiváló nyelvgyakorlás, kevésbé haladóknak meg nagyszerű lehetőség a nyelvtanulásra.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk James Gunn írja és rendezheti az Öngyilkos osztag folytatását
Következő cikk Hivatalos: David Fincherrel és Brad Pittel jövőre forog a Z világháború folytatása