Ami nem öl meg (The Girl in the Spider’s Web) rendező: Fede Alvarez, szereplők: Claire Foy, Sylvia Hoeks, LaKeith Stanfield, angol-német-svéd-kanadai-amerikai thriller, 117 perc, 2018. (16)
De megöl
Hollywood két részt átugorva rögtön a negyedikkel folytatja a tetovált lány történetét, amihez a teljes gárdát lecserélte. Az eredmény egy szinte minden skandinávságától megfosztott skandináv thriller. Lisbeth és Blomkvist visszatérnek, hogy megelőzzenek egy atomháborút, vagyis valahol erre megy ki a játék, de közben meg mégsem. Az uruguayi Fede Alvarez a Gonosz halott és a Vaksötét után ezúttal kevésbé volt elemében.
A tetovált lány történetét írója, Stieg Larsson tíz részesre tervezte, ám a negyedik rész írása közben váratlanul elhunyt. Mivel végrendeletet nem írt és barátnőjével, akivel évtizedekig éltek együtt soha nem házasodott össze, a szerzői jogok körül vita alakult ki. Végül David Lagercrantz szedte ráncba a kéziratot, aki maga is oknyomozó újságíróként dolgozott. Az első három részből először Svédországban készült mozi, majd Hollywood is hozzálátott a saját szája íze szerinti megformáláshoz, de az első rész után megakadt a projekt. 
Most egy teljesen új gárdával rögtön a negyedik részhez ugrottak és nem is készült külön svéd változat. A sztori szerint három év telt el, Lisbethet is megcsapta a #metoo szele, ezért Robin Hood jelmezét felöltve éjszakánként bunkó pasikat büntet. Blomkvist új főnököt kap, aminek nem nagyon örül, de továbbra is írja a cikkeit. Egy nap jelentkezik egy fickó, aki olyan programot írt, amivel bármilyen nukleáris fegyver indítókódjához hozzá lehet jutni, de már megbánta. Szegény. Egy macska-egér játék zajlik a szemünk előtt, amiből alaposan kiveszik a részüket a különböző nemzetbiztonsági szolgálatok, egy autista kisfiú és egy titokzatos bűnszervezet, de fontos szerephez jut Lisbeth múltja is. Sok mindent szerettek volna belezsúfolni a cselekménybe, aminek az lett az eredménye, hogy egyetlen szál sincs tisztességesen kidolgozva, mindvégig megmaradunk a felszínen, egyetlen egyszer sem nézünk le a dolgok mélyére. 
Harmadik Lisbeth, vagyis Claire Foy teljesen jó választás, egy törékeny Trinity a Mátrixból, már csak egy működőképes forgatókönyvet kellett volna alárakni, hogy a tehetségét itt is megcsillogtathassa. A Borg/McEnroe Borgja, Sverrir Gudnason svéd, és mint ilyen, hideg és precíz, bár nagyon hiányoltam róla a fejpántot. A helyszín Svédország, a szereplők egy része északi (vagy legalább északias külsejű), de a film ettől még nem lesz az.
Hollywoodi produkcióról van szó, ami megpróbál utánozni, megpróbál valamit visszaadni az északi mozik hangulatából, de nem sikerül, mert nincs meg hozzá a szükséges eszköztára (vagy megvan, csak nem akarja, nem tudja használni). Jobban belegondolva az X – A rendszerből törölve közelebb áll a skandináv krimikhez, mert jobban megérti azok lényegét. A skandináv mozik ráadásul úgy tudják meglepni (meghökkenteni, megbotránkoztatni, sokkolni, mikor hogy) az embert, hogy mindvégig megmaradnak a realitás talaján és dramaturgiájuk, logikájuk is rendben van. De ha egy robbanás a város másik végéből is látszik, majd visszasétálok a helyszínre és összeszedem a teljesen épen maradt bizonyítékokat, akkor nincs miről beszélgetnünk (sajnos sok ilyen jelenet van).
A néző a legjobban akkor jár, ha az egészet úgy fogja fel, hogy valaki, aki nem Stieg Larsson írt egy negyedik részt, amiből az amerikaiak és nem a svédek csináltak egy filmet, amit nem David Fincher rendezett.
