A ház, amit Jack épített – kritika


A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built), rendező: Lars von Trier, szereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Siobhan Fallon Hogan, Sofie Gråbøl, Riley Keough, dán-francia-német-svéd dráma, horror, thriller, 152 perc, 2018 (18)

Óda az önimádathoz

Trier művészettel kombinált ösztönös puritánságát mindig is nagy csodálattal kezeltem, hiszen egyike azon kevés szerzői filmes rendezőknek, akik annak ellenére, hogy kompakt stílusjegyekkel látják el filmjeiket, mégis tud újat és informatív dolgokat mutatni. Azonban lássuk be, elérkezett az a pont, ahol már nem a szellemiség és az őszinte kinyilatkoztatás volt a legfőbb cél, hanem hogy prezentálja Trier, miért ő az élet császára ebben a fajta filmnyelvi környezetben, amitől sajnos nagyon mesterkélt lett a végeredmény.

A történet az 1970-es-80-as években játszódik, ahol Jack, a zárkózott mérnök frusztrációját (hogy nem válhatott belőle építész), abban vezeti le, hogy az örökölt vagyonból a tökéletes anyagot keresve igyekszik megépíteni első saját házát. Mindemellett a projekt mellet még embereket is öl, szintén kísérleti és szórakoztató céllal. A váz az eddigi hagyományoknak megfelelően fejezetekre van osztva, ahol van egy prológus, öt incidens kivesézése, majd az epilógus. Szép keretet adva az egésznek rengeteg kikacsintás a képzőművészet, a zene (a magaskultúra – Bach – itt is kiválóan van ötvözve a popkultúrával – Bowie), a pszichológia és az építészet irányába. Mindez pedig egy párbeszéddel van végignarrálva, ahogy az Triernél lenni szokott.

A gyilkosságok önmagukban semmi izgalmasat nem rejtenek magukban, hiszen tudjuk, hogy az illető meg fog halni, azonban Jack különböző ölési technikái és rituáléi adják a film legjobb pillanatait, ugyanis Jack olyan hanyagul kezeli a gyilkosságokat, hogy az rengeteg szórakoztató percet okoz nekünk. Ezzel együtt pedig egy kettősséget vált ki belőlünk, hogy egy ennyire morbid és groteszk dolgon, mint egy tetthely kitakarítása vagy egy hulla eltüntetése mennyire vicces tud lenni – erre igen kevesen képesek. A film lényegében a kezdetektől mutatja be Jack fejlődését, majd alászállását, így akár a „Hogyan legyél sorozatgyilkos?” alcímet is viselhetné az alkotás. Ki kell emelni Matt Dillont, mint a pszichopata főhőst, aki brillírozik ebben a szerepben: hol sármosan laza és elszállt, hol jól fésülten tudatos, hol szétszórt és hanyag. Szarkazmusa és az ebből fakadó elbeszélői stílus nagyon passzol, azonban a korábbi filmekhez képest már nem feltétlenül stimmelnek az arányok, az elején nagyon működik ez a hangvétel, de ahogy próbálja Trier lezárni a sztorit, egyre jobban csapunk át az öncélú idézésekbe, aminek legegyértelműbb látlelete az a bejátszás, ahol saját filmjeiből vágott be egy-egy jelenetet, hogy bizonyítsa az emberi szenvedés kultusztörténetét.

A koncepció is ismerős, hiszen a felépítése és még a bevágások technikái is A nimfomániást idézik, csak itt Charlotte Gainsbourg Matt Dillon, Stellen Skarsgard és Bruno Ganz (aki szintén hibátlan szerepében és minden egyes hangleejtése zene füleinknek, így érdemes feliratosan nézni a filmet) közreműködésével. A nimfomániás nagyon jól prezentálta, hogy a magány hogyan mélyült el azáltal, hogy egyre több szexpartnere volt a főszereplő nőnek, Joe-nak, itt azonban ez a fajta üzenet nem jött át olyan jól, pedig felmerült többször is az erre való kísérlet. Itt a szeretet és a gyilkolási ösztön kapcsolata volt a kulcskérdés, majd az erre vonatkozó mentegetőzések hallhatóak Jack (Dillon) és Mr. Verge (Ganz) szájából, ahol már néhol vagy elmennek másfelé a válaszok, vagy annyira sok a Jack tetteire vonatkozó ironikus kérdés, hogy már nem tartalmaz annyi élvezeti faktort, mint mondjuk A nimfomániás Fibonacci számsorából vagy a természetben előforduló aranymetszésből fakadó érdekességek. Itt a pszichoanalízis mélyére akartak lemenni a készítők, ahol egy sorozatgyilkos elméjének a megértésére próbálnak minket rávezetni, azonban olyan sokszor szeretné behozni a már jól megszokott művészetekre és kultúrára vonatkozó utalásokat és példákat a film, hogy az egész ezáltal egy öncélú masszává válik és sajnos a végére elfárad. Másik érdekesség és talán egyértelmű jel az is, hogy Trier eddigi filmjeiben sosem volt csak EGY férfi főszereplő. Mindig egy nő (A nimfomániás), nők (Melankólia) vagy egy férfi-nő páros (Antikrisztus) voltak a középpontjában, most pedig tekinthetjük ezt Trier önéletrajzi alkotásának is, ahol olyan brutális csonkítások, tabuk nélküli szuperközelik a genitáliákról, szadomazó hajlamok kerülnek kinyilatkoztatásra egy férfi által, hogy egyértelműen Trier már rég egy sorozatgyilkos lenne, ha nem élhetné ki ezeket az “affinitásait” a filmjeiben.

A ház, amit Jack épített olykor talán túlmagyarázza a dolgokat, ami teljesen felesleges, ha már láttunk tőle legalább két filmet (bár az egész életműve erősen ajánlott), így a hasonló eszközökkel történő elbeszélés maximum a témája miatt nyújthat számunkra újdonságot és a groteszk humor is igazi felüdülés volt, kár, hogy nem tartott ki a film végéig. Trier ennek ellenére még mindig a kegyetlenség nagymestere, ahol próbálja a kultúrát és az emberi ösztönt egy közös nevezőre hozni, azonban ennél a filmnél talán a kevesebb kicsit több lett volna. Annyi biztos, hogy abba a házba senki ne akarjon beköltözni, amit Jack épített.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Pennywise 27 év után mobilt dob a wc-be és gluténosítja az ételeket
Következő cikk Elhunyt a képregények atyja, Stan Lee