David Bowie – A New Career In A New Town (1977-1982)


David Bowie – A New Career In A New Town (1977-1982)
Parlophone / Warner
451 perc, 11 lemez

Számos emlékezetes újrakezdést ismerünk a poptörténelemből, és ezek közül jó pár David Bowie nevéhez fűződik. Mindezek közül az egyik legjelentősebb az ő ún. berlini periódusa, amikor is újradefiniálta a saját zenéjét, és életformát is változtatott. A 70-es évek második felétől a nyolcvanas évek elejéig tartó korszak lemezeit foglalja össze a New Career In A New Town címre hallgató box szett, ami az általunk is korábban taglalt Five Years és Who Can I Be Now gyűjtemények folytatása.

1976-ra meglehetősen kiszaladt a talaj David Bowie lába alól. Zeneileg ugyan továbbra is izgalmas dolgok fűződtek a nevéhez, emberileg viszont rendkívül nehéz időszakon ment keresztül. Elmerült az okkultizmusban, súlyos drogfüggőségben szenvedett, lényegében saját magát sem bírta elviselni, viszont volt lélekereje felmérni, hogy itt sürgős változásra van szükség. Az 1976-os, Isolar címre keresztelt turné (melyen a Station To Station című lemezét mutatta be) után úgy döntött, hogy otthagyja Los Angeles-t, és az akkoriban szintén mélyponton lévő Iggy Poppal együtt előbb egy rövid időre Svájcba, majd amolyan rehabos szándékkal Nyugat-Berlinbe költözött. Akkoriban állítólag ez volt a világ heroinfővárosa, de Bowie sikeresen lejött a drogokról, ráadásul ekkor kezdődött számára egy rendkívül kreatív és termékeny időszak.

A 2017 szeptemberében kiadott A New Career In A New Town box szett felépítése megegyezik az előző kettőével. Ezúttal egy picivel kevesebb zenét kapunk, de ez a bő nyolc óra sem kevés. A kiadvány tartalmazza a szokásos jó vastag bookletet, mely egy találó mottóval indul („Sometimes I feel the need to move on”, vagyis „néha szükségét érzem, hogy továbblépjek”), és jó sok érdekességet rejt: vannak itt korabeli lemezkritikák, borítótervek, koncertjegyek, reklámanyagok, valamint Tony Visconti szokás szerint izgalmas visszaemlékezesei az adott lemezekre (mindegyik itt hallható stúdióalbumnak ő volt a producere). Fussunk végig a kiadvány 11 lemezén.

Az első a sorban a Low című album. Már az egy évvel korábbi Station To Stationön is komoly megújulási jelek mutatkoztak, ugyanis Bowie már akkor elmerült a német krautrock zenekarok (Can, Neu!, Faust, Tangerine Dream), valamint a Kraftwerk világában. Mindez persze nem lett volna elég: a nem sokkal korábban a Roxy Music-ból kilépő és izgalmas szólókarrierbe kezdő Brian Eno zenéje is elvarázsolta. Leszervezett egy találkozót Enóval, és ennek köszönhetően beindult egy izgalmas közreműködés kettejük között. A tévhittel elletétben Eno nem lett egyik berlini Bowie lemez producere sem, viszont részt vett a dalszerzésben, illetve a számokban megszólaltatott mindenféle egzotikus billentyűs hangszert. Egy másik hiedelemmel is célszerű leszámolni: a Berlin trilógia jelentős része nem Berlinben készült. A Low dalait a legendás franciaországi Honky Chateau-ban rögzítették Bowie-ék, de dolgoztak a később (miattuk is) legendássá váló Hansa stúdióban, mely mindössze pár száz méterre volt található a hírhedt berlini faltól.

Bowie akkori kiadója, az RCA amolyan karriergyilkos lemeznek tartotta a Low-t, és eredetileg nem is akarta megjelentetni (a legenda szerint felszólították a művészt, hogy szállítson le egy újabb Young Americans-t). Végül kötélnek álltak, és megérte vállalni a kockázatot, még úgy is, hogy a korabeli kritikák nem igazán tudták hova tenni a még Bowie szintjén is váratlan újítást. Az album (melynek címét a művész akkori, nem éppen vidám hangulata inspirálta, és melynek borítója a Station To Station-höz hasonlóan egy megbuherált képkocka A Földre pottyant férfi című filmből) két oldala két külön világot prezentál: az első felén találjuk az éneklős darabokat, a második pedig szinte teljes mértékben instrumentális.
Az éneklős számok sem könnyen emészthetőek: meglehetősen minimalista a hangzásviláguk, és tele vannak avantgárd elemekkel. Az egyszerűség oka volt az is, hogy előbb a zene született meg, és csak utána, amolyan gyorsított üzemmódban, a stúdióban álltak össze a dalszövegek. A Low egyik száma sem lett klasszikus Bowie-himnusz, bár az tény, hogy a Sound And Vision (talán még az előző évek slágerparádéjának farvízén) bejutott a brit top 3-ba. Szintén itt az A-oldalon található a többihez képest meglehetősen romantikus Be My Wife, valamint a szimbolikus A New Career In A New Town, ami ennek a box szettnek a címe is lett.

A B-oldal a totális meglepetés: négy olyan dalt kapunk, amelyeken az ambient-pápa Eno rejtélyes elektronikus kütyüi dominálnak. A Warszawa később zenekarnevet ihletett (bár aztán a szóban forgó együttes átkeresztelte magát Joy Divisionre), a berlini fal által ihletett Weeping Wall pedig színtiszta Tangerine Dream – ez sem volt véletlen, ugyanis Bowie egy ideig a TD vezér Edgar Froesénél lakott.

A Low-t kivételesen nem követte turné, amit Bowie arra használt ki, hogy azon nyomban elkészítse a folytatást. A még szintén 1977-ben kiadott Heroes teljes mértékben a Low ikertestvérének tekinthető: itt is elkülönül egymástól az éneklős és az instrumentális oldal. A lemez első felében megkapjuk a nem éppen refrénközpontú, enyhén avantgárdos, minimalista dalokat, köztük a Beauty And The Beastet, és persze a Robert Fripp emblematikus gitártémáját tartalmazó címadó felvételt, ami egész biztosan az 5 legismertebb Bowie szám egyike (a másik 4 a Space Oddity, a Life On Mars, az Under Pressure és a Let’s Dance, de ezen persze lehet vitatkozni). Nem is kérdés, hogy a Hero című Neu! számnak mennyit köszönhet ez a dal.

A B-oldalon meg jönnek a krautrockos new wave előd kísérletezések, többnyire énekhang nélkül. A német ihletettség egyértelmű, elég csak a Neukölnre vagy a részben a hidegháború inspirálta V2-Schneiderre gondolni; utóbbiban a név Florian Schneidert, a Kraftwerk oszlopos tagját takarja. A Heroes fókuszáltabb, pozitívabb és jobb lemez, mint a Low, a fontosságát pedig az is érzékelteti, hogy az NME ’77-ben, a punkrobbanás évében nem a Sex Pistols-nak vagy valamelyik másik punkegyüttesnek adta az év albuma díjat, hanem Bowie-nak, ezért a munkájáért.

A következő állomás ebben a kiadványban a Heroes EP – ezen az album címadó dalának német, illetve francia nyelvű változata található két-két verzióban (album és kislemez). Ezt tényleg csak mazochistáknak és a legelvakultabb rajongóknak ajánljuk jó szívvel, úgyhogy lépjünk is gyorsan tovább. Bowie a Low-val ellentétben a Heroes-t már megturnéztatta, és az Isolar II névre keresztelt koncertsorozat során, három amerikai helyszínen rögzítette a Stage című élő albumot. Ez két verzióban is szerepel itt a box szettben: egyrészt megkapjuk az eredeti kiadást, valamint a 2017-es reissue-t is, ami jó 20 perccel hosszabb. Érdekes módon erről a turnéról idén megjelent egy másik koncertlemez is Welcome To The Blackout címmel, de az ebbe a kiadványba még nem került bele.

És akkor elérkeztünk a berlini trilógia befejező részéhez, a Lodgerhez. Amíg a Heroes teljes mértékben, illetve a Low legalább részben Berlinben készült, addig ennek a felvételei már egyáltalán nem a német városban zajlottak, hanem Montreaux-ben és New Yorkban. Viszont mégis szokás egy kalap alatt említeni a másik kettővel, hiszen Eno ezen is intenzíven közreműködött. Ez a legrövidebb album a trilógiában, és noha Visconti ezt szereti a legjobban a három közül, talán ez tekinthető a legkevésbé jelentősnek. A kísérletező szellem megmaradt, de a koncepció már nem (itt nem kapunk két igencsak elkülönülő oldalt, az instrumentális darabok is elmaradnak), ráadásul Bowie és Eno munkakapcsolata kissé elfáradt már ekkorra; ezt követően 1995-ig nem is dolgoztak együtt.
Vannak azért izgalmas számok, például a Fantastic Voyage, az Oasis-t is megihlető Look Back In Anger, vagy a Boys Keep Swinging, ami bejutott a brit top 10-be. A két uralkodó főtéma a szövegekben a nyugati társadalom kritikája, valamint az utazás – Bowie ekkoriban eljutott Kenyába is, és talán ennek is köszönhető, hogy némi világzenei hatás is felfedezhető bizonyos dalokban. A művész és Visconti anno egyaránt elégedetlen volt a végső keveréssel, és ennek köszönhető, hogy a producer ezen box szett részeként újramixelte a dalokat. Mindez nem aratott osztatlan elismerést, és még Henry Rollins is élesen kritizálta az új változatot. Én nagyon nagy különbséget nem érzek, de ezt mindenki döntse el maga.

A Lodgert nem kísérte turné, ahogy az egy évvel későbbi Scary Monsters-t sem. Ez már egy kevésbé experimentális album, ami egyrészt nagyobb kommerciális sikert eredményezett, ráadásul a kritikusok is lelkesebbek voltak. Visszatért a hatvanas évek végéről Bowie pantomimos, bohócos énje, a japán motívumok, és született két nagy sláger is. Az egyik a Fashion, a másik pedig az Ashes To Ashes, amiben drogfüggőként felbukkan a Space Oddityből ismert karakter, Major Tom. Az album legnevesebb közreműködője a Who gitáros-dalszerzője, Pete Townshend, akivel először nehezen indult be a közös munka, de aztán ő belekezdett a stúdióban a védjegyének tekinthető karkörzős gitározásba, és innentől már olajozottan mentek a dolgok.

A záródarab pedig a Re:Call 3 – akárcsak az előző két box szettben, úgy itt is kislemezdalok, verziók és ritkaságok szerepelnek. A legjobb hír, hogy megkapjuk a teljes Baal EP-t (melyen Brecht átiratok szerepelnek), valamint a szintén Bertolt Brechthez köthető Alabama Songot, ami lényegében a Doors cover továbbgondolása. Itt van a Crystal Japan, a 10 éves jubileum alkalmából újra felvett Space Oddity, a Queennel közös Under Pressure, valamint Bowie karrierjének talán legfurcsább húzása, a Bing Crosbyval duettben elénekelt karácsonyi dal, a Peace On Earth/Little Drummer Boy.

Sajnos viszont, ahogy az előző két alkalommal, úgy most is vannak fontos hiányzók. Noha korábbi reissue-kon már szerepeltek, a berlini korszak 5 outtake-je (All Saints, Some Are, Abdulmajid, I Pray Olé, The Revolutionary Song) nem szerepel a New Career In A New Townban. Velük ellentétben helyet kapott a Giorgio Moroderrel felvett Cat People (Putting Out Fire), aminek az ittlétét persze indokolhatja az, hogy kislemezváltozatban már 1982-ben megjelent, viszont egy évvel később felkerült a Let’s Dance albumra. Az pedig már egy újabb box szett részét képezi: pár nap múlva a legfrissebb kiadványt, az 1983 és 1988 közötti korszakra koncentráló Loving The Alient is kivesézzük.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Matt Damonék az Oscar-gála új házigazdáját keresik
Következő cikk Ismerős arcok Doktor House rendelőjében