Bird Box (Madarak a dobozban), rendező: Susanne Bier, szerepők: Sandra Bullock, Trevante Rhodes, John Malkovich, Sarah Paulson, amerikai posztapokaliptikus dráma, pszicho-thriller, 124 perc, 2018 (16)
A minimalista posztapokaliptika aranykora
Mostanában nagyon sok és ötletes hasonló műfajú alkotásokat láthattunk, mint a Bird Box. Gondoljunk csak a rokonára ennek a filmnek, ahol a látás helyett a hallásunkat használják ki az idegenek (Hang nélkül) vagy ahol a növények fordulnak az emberiség ellen (Az esemény), vagy egy méltatlanul alulértékelt alkotás, a Monsters lényei milyen tökéletes szimbiózisban jelennek meg a vásznon. Ez a film is egy sokadik szemszögből dolgozza fel ezt a témát, de egyáltalán nem feleslegesen.
A felsorolt filmek csak töredékei annak, amit kiontott magából az álomgyár a témában az elmúlt évek során, de kapva kap az alkalmon, hogy női rendező lévén női oldalról mutassa be nekünk, hogy pontosan milyen is a gyerekekkel menekülni egy teljesen ismeretlen faj elől. A Világok harca Tom Cruise-a bár a gyerekekkel, de férfiként állt helyt az invázióval szemben, a felsorolt történetek is inkább férfiúi tanmesék, mintsem egy maszkulinabb személyiséggel megáldott nő, aki próbál teljesen vakon két gyerekkel menekülni. Annyi szent, hogy a Netflix új sikerfilmjének jobb marketingeseket keresve sem találna az ember, hiszen úton-útfélen mindenhol a Bird Box trailerével vagy kampányával találkozhattunk, így természetes, hogy leül megnézni az ember.
A történet egy párhuzamos flashback szállal fut együtt, ahol megtudhatjuk, hogy hogyan tört ki a világméretű apokalipszis öt évvel ezelőtt. Mindeközben végigkövetjük Malorie (Sandra Bullock) viszontagságos útját a folyón, amit bekötött szemmel kell végigcsinálnia. Az újonnan érkező lények először Európát és Oroszországot (végre nem Amerika a mindenség közepe) ostromolják meg, majd hihetetlen hamar elér a történet helyszínére is a kór. Ez ugyanis egy egészen különleges absztrakt jelenségként értelmezhető lény, ami rendkívül érdekesen van ábrázolva. Van fizikai teste, hiszen van árnyéka, de közeledtét sosem lehet testtel együtt látni, csak a szél jelzi, azonban, ha valaki ránéz, öngyilkos hajlama lesz és azonnal megöli magát. A házakba képtelen bejutni, így elsődleges fegyver ellene a vakság, valamint a madarak. Ugyanis a madarak megérzik jöttüket és amint közelednek ezek a lények, hangos üvöltözésbe kezdenek. Melorie terhesen kerül bele ebbe a sztoriba, gyermekét már ebbe az új világba szüli bele, így nagyon érdekes kérdéseket vet fel az is, hogy vajon milyen tulajdonságai és személyiségjegyei lesznek egy olyan gyermeknek, aki már egy társadalom utáni korba érkezik meg. Sajnos ez nem egy sorozat, mint a The Walking Dead, ami elég időt tudott szentelni ennek kifejtésére, viszont a csodálatos látvánnyal megáldott erdős menekülésre és a pazar feszültségteremtésre annál több idő jut.
Itt a film erősségeiről és gyengeségeiről is kell beszélnünk, ami nagyon egybe cseng. Elsősorban kimondva-kimondatlanul ez egy feminsita-posztapok-minimál-dráma, ahol Melorie karaktere nem egy csöpögős, mindent a gyermekért feláldozó álszent szuperhős, hanem a saját életét is féltő és biztonságban tudni akaró önálló identitás, akiről a legtávolabb áll a tökéletes anyuka idealisztikus képe. Inkább erős, talpraesett final girl-ként írható le, akinek elsődleges szerepe két gyermek kijuttatása ebből az áldatlan helyzetből. A történet feszültségkeltő pontjai nagyon jó kis klausztrofób légkört teremtenek, amiből minden egyes új jelenet vagy új helyszín során érezzük, hogy zsákutca az egész. Hasonló slow-scare-ek vannak benne, mint mondjuk a Hang nélkülben, ahol tudjuk, hogy egy adott hang (vagy itt a szemkötő alól való kikandikálás) után jön a rém, és bár vannak logikai bukkanók, de közel sem annyi, mint az előbb említett alkotásban.
Ha eltekintünk ezektől a félresikerült megmozdulásoktól, és ráhúzzuk ezeket a cselekedeteket arra, hogy szinte minden adott szituban azonnali reakcióra volt szükség, ami nem mindig volt tökéletes és ha elnézzük neki, hogy egy célirányosan női vonalat megcélzó, egyébként csodálatosan fényképezett alkotás, ahol még a feszültségteremtés is működik, akkor egy egész jó kis pszicho-thrillert kapunk. Majd utána el is gondolkozhatunk, hogy a rengeteg alternatív inváziós és posztapokaliptikus világ közül melyikben élnénk szívesen…szerintem a válasz egyszerű, egyikben sem.
