A kedvenc – kritika

A kedvenc, rendező: Yorgos Lanthimos, szereplők: Emma Stone, Rachel Weisz, Nicholas Hoult, Olivia Colman, James Smith, ír dráma: 120 perc, 2018 (16).

Szociopaták, szép ruhákban

Noha manapság az Oscar-díj hasonló presztízzsel bír, mint az ECHO TV-nek  előszeretettel osztogatott Érték és Minőség nagydíj, de mikor egy filmet 10 (!) kategóriában is jelölnek, arra azért az ember mégiscsak felkapja a fejét. Márpedig pontosan ennyi jelölést gyűjtött be A kedvenc című film, ami megannyi technikai versenyszám mellett többek közt a legjobb rendezés, film és a női főszereplőnek kijáró díjért is ringbe szállhat. A megdöbbentő számú nomináció is fontos tényezője a filmmel kapcsolatos hihetetlen elvárásoknak, amik mint azt oly jól tudjuk, legtöbbször csak megágyaznak egy igen méretes bukásnak. Ám A kedvenc esetében nem ez a forgatókönyv valósult meg. Az elrugaszkodott várakozások ellenére a film nem okoz csalódást, sőt könnyűszerrel ott van 2018, nekünk magyaroknak pedig 2019 legjobb mozijai között.

A film az 18. századi angol arisztokrácia világába kalauzol, középpontban a szánni valóan esetlen Anna királynővel és a kegyeiért versengő nemességgel. Ez a maroknyi szociopata felel az épp háborúban álló ország vezetéséért, ám nem hatja meg őket különösebben a pénzt és emberéletet nem kímélő csatározás. Bálokat és pazar lakomákat rendeznek, és előszeretettel hódolnak a kacsafuttatás mára méltán elfeledett szenvedélyének. Fennmaradó idejüket pedig az ármánykodásra és  hatalmi harcaikra fordítják, melynek pazarló álszentségét látva a néző leginkább egy kiadós proletárforradalomért kiált.

Ebben a környezetben próbál érvényesülni az Emma Stone által alakított Abigel, aki nincstelen szolgálóként érkezik a király(női) udvarba. A film jobbára az ő felemelkedéstörténetére fókuszál, amit leginkább az 1957-es klasszikus, A siker édes illata kosztümös változatként lehet jellemezni. Csakúgy mint a Tony Curtis és Burt Lancaster főszereplésével készült filmben, itt is egy elvetemült szociopata elméjébe nyerhetünk betekintést, aki hamar meg is találja a hozzá méltó ellenfelet, Sarah Churchill, a királynő közeli bizalmasa személyében.

Ők ketten versenyeznek az uralkodó kegyeiért, ami hatalom, hírnév és végtelen gazdaság ígéretével kecsegtet számukra. Céljaik elérésének érdekében pedig bármire képesek, kezdve az alattomos cselszövéstől az egyszerű fizikai tettlegességig. Megrendítő a folyamat, ahogy egyre inkább behálózzák a szebb sorsa érdemes királynét, kedves szavakkal, gesztusokkal és testük ellenállhatatlan szépségével édesgetve magukhoz. Ármánykodásuknak pedig különös hangsúlyt ad, hogy nyíltan szinte sosem kerülnek szembe egymással. A két rivális az álságosság oltalmában ütközik meg, ahol leghétköznapibb szó és apró mozdulat is ezernyi jelentéssel bír. Kimondatlanul hoznak döntéseket életről és halálról, mindvégig a színlelt kedvesség a felületes bájcsevejek álcája mögé bújva.

Hasonlóan taszító Harley, az ellenzékben lévő politikus karaktere, akit a parodisztikusan szétsminkelt Nicholas Hoult játszik. Ő az a szereplő, akinek ármánykodásain keresztül megjelenik az az erkölcsi sekélyesség, ami megannyi ellenzéki politikust tesz teljességgel hiteltelenné. Harley ugyanis teljes beleéléssel küzd mindaz ellen, amit az épp aktuális kormánypárt képvisel. Óbégat, jeleneteket rendez és olyan jelszavakat durrogtat, mint Haza, Isten, vagy a kisemberek boldogulása. Ám mikor erőfeszítései kifizetődnek és végre az ő kezében összpontosul a hatalom, kiderül, bizony nem sokkal jobb, mint elődei. Harley ugyanis pontosan ugyanolyan gazember, mint az épp hatalmon lévő társai. Személyükkel és az általuk képviselt értékekkel sincs különösebb problémája, kizárólag azért helyezkedik szembe velük, mert úgy érzi, nem kap elég nagy szeletet a tortából.  Ám hatalomra kerülésekor lehullik a lepel és kiderül, nem hoz minőségi változást. Mert hiába hangoztat ellentétes ideológiát, Harley egyszerűen újracsomagolva adja el az elnyomás és totalitarianizmus politikáját.

Ám csakúgy, mint Abigel és Sarah becstelen párbaja, Harvey szárnybontogatása is rendkívül visszafogottan van tálalva. Van valami megnyerő abban a rideg távolságtartásban, ahogyan a film szemlélteti az eseményeket, ha lehet még inkább felerősítve azok tragikusságát. Ugyanez érvényes a humorra is. A poénok sosem tolakodóak, sőt a film sokszor nem is érzékelteti, hogy a nézőnek itt nevetnie kell. Mégis, az úton-útfélen kialakuló, bizarr szituációkat látva, a közönség képtelen megállni a nevetést. Valahol pedig ebben rejlik az értékes humor oly gyakran félreértelmezett esszenciája. Hiszen a mesterkélt és erőltetett poénok helyett sokkalta tanulságosabb az olyan vicc, ami valóságszerű megközelítésben parodizálja az élet és vele együtt az emberi faj abszurd kiszámíthatatlanságára.

Ez az egyszerre fanyar és megmosolyogtató szemlélet pedig kiválóan összegzi a filmet, amit bátran lehet Yorgos Lanthimos rendező eddigi legkiforrtabb munkájának titulálni. Pedig a görög botrányfilmes olyan mozik atyja, mint A homár, vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása, azonban A kedvenc még az ő igen gazdag életművéből is kiemelkedik. A film egy kesernyés, de mégis humoros darab, ami még az átvezető felirataival is képes meglepni. Egyszerre nyomaszt, szórakoztat és mélyen felkavar, érzelmi hullámvasútjával bizonyára sokak kedvencévé válva.

Hozzászólások

hozzászólás