Alita: A harc angyala – kritika


Alita: A harc angyala (Alita: Battle Angel), rendező: Robert Rodriguez, kreatív: James Cameron; szereplők: Rosa Salazar, Christoph Waltz, Keean Johnson, Mahershala Ali, Jennifer Connelly, Ed Skrein, Jorge Lendeborg Jr, Idara Victor; amerikai cyberpunk sci/fi, mangaadaptáció, 122 perc, 2019 (16)

A szem a lélek tükre

Az anime/mangaadaptáció Hollywoodban nem az a műfaj, ami valaha is virágkorát élte volna, sőt. Ahogy Robert Rodriguez is vagy trash kultfilmet vagy gyerekeknek forgat, esetleg Sin Cityt, mindenesetre megítélése hasonlóan kettős, mint a japánok nyugati változatainak. Ezekből a vészjósló előjelekből viszont James Cameron felügyelete alatt egy közel sem tökéletes, de bőven nézhető végeredmény született 19 év vergődés után.

Cameron már a True Lies idején szemezgetett az alapanyaggal, de 1995-ben dobta, mondván a technika még nem tart ott, ahol kéne, sem ehhez, sem egy másik projektjéhez. Aztán egy hajótörés után 2000-ben ismét előszedte, ezúttal már konkrét tervekkel, a Fox még a film koncepciós weboldalát is előkészítette, de aztán inkább dokumentumfilmezni támadt kedve, és a másik világ alapjain is dolgozgatott már. 2003-ban aztán csak megírta a szkriptet, a japánok izgalomba jöttek, és Cameron maga is kijelentette, hogy a készülő újabb doksija után bizony ezt rendezi majd. Miközben a másik projektje megkapta az Avatar nevet, a Fox 2006-ban az Alita első premierdátumát már ki is tűzte 2009 szeptemberére, James pedig vígan hangoztatta, hogy egyszerre két trilógiát fog rendezni felváltva a következő években.

Csak aztán végül mégse ebbe kezdett bele, holott a Fox már kiírt egy castingot – amit gyorsan kijavítottak, hogy az az Avataré lesz valójában. Cameron annak utómunkái során 2009-ben újraírta a forgatókönyvet, aztán jött az újabb világsiker, 2011-ben pedig nagy bánatára elengedte a rendezést, mondván biztosan nem tudna törődni vele az Avatar 2-3 előtt. A Gravitáció idején még Cuarón neve is felmerült, hiszen Alitát is egy előreanimálás során kellett kiegészíteni húsvér színésznővel, ekkor 2017-re jósolta a premiert. Hogy Alfonsóval mi lett, homály, de 2015-ben egy másik mexikói kérdezett rá a projektre, Robert Rodriguez, aki végül kicsit változtatott a forgatókönyvön (csak apróságokat), megegyeztek a költségvetésben és a zöld lámpa megkapása után ki is tűzték a tavaly nyári premiert. Mivel a forgatás 2016 őszétől következő februárig lezajlott, még pótfelvételekkel együtt is tartható lett volna az időpont, azonban Cameron nem volt elégedett a CGI-jal, hiszen ha már odaadta az Avatar technológiáit, sőt tesztelt párat a következőkhöz (víz), akkor nézzen már ki valahogy.

Így lett aztán idén február, két év komoly utómunkával, ami minden vergődés ellenére tényleg látszik a kész alkotáson, hiszen talán látványa a legnagyobb ereje. Bár nem annyira vibráló, mint a Valerian és nem annyira újszerű, mint az Aquaman, ahogy igazából kiemelhető kreativitás sincs a világépítésben, maga a grafika az tényleg minden pixelében kifogástalan. A legtöbb elemet, dizájnt már láttuk itt-ott, a nyitójelenet akár a WALL-E-ban is elfért volna, itt a látvány minőségét annak realisztikusságára értem. Nyilván tudjuk, hogy mi a nem valós és átverni sem akar a film, mondjuk a kiborgok testrészeivel, de talán a Chappie óta nem volt ennyire kidolgozott ez a fajta látványvilág, amikor nem valami mesés dolgot kell életre hívni.

Ami mondjuk nem ebbe tartozik, abból talán pont egy kicsit kevesebb van, mint kellene: a motorball. Ez egy amolyan Speed Racer-Hot Wheels-Tron fénymotorozás szerű halálos görkoris roncsderbis labdajáték egy gladiátorarénában, stadiontribünökkel és oválpályás boxutca kialakítással, ahol a versenyoverallos szerelők a kiborgokat szervizelik, de van klasszikus öltözőrész is. Igen, ez nem csak leírva nagyon őrült és messze ez a leginkább mű része a CGI-nak, de maga a sportág érdekesebbnek tűnik annyinál, mint amennyi időt kapott a filmben. Mad Max stílus befigyel. A szinkronban aranyos húzás volt ide behozni Szujó Zolit.

Persze a látvány csak egy kirakat, lehet akármilyen érdekes, de alapjaiban már látott sportág, vagy élethű robotika, ha emellé nem társul valami más plusz. Jó, azt gyorsan még leszögezem, hogy Alita arca fényévekkel jobb az előzeteseknél, nem kell megijedni a nagy szemektől vagy a mesterséges hatástól, sőt Rose Salazar imádnivalóan tölti meg élettel a vázat, emberileg sokkal szimpatikusabb (karaktere miatt is), mint Scarlett a Páncélba zárt szellemben, természetessége pedig egyértelműen viszi a hátán az alkotás történeti részét és ez nagyon kell. Az, hogy a film a nagy látványorgia mellett is fel tud mutatni egy kikezdhetetlen, megnézésre mindenképp bátorító elemet, az egyedül neki köszönhető. Az pedig, hogy ehhez még egy irgalmatlanul jól kirenderelt alapmodell is társul, csak hab a tortán.

A probléma az, hogy ezzel ki is merültek a tiszta pozitívumok. Öröm az ürömben, hogy szerencsére nagyjából ennyi a tiszta negatívum is, de az átlagos és jó elemek önmagukban nem emelik a „bőven nézhető” kategória fölé. A stáb többi részére is jellemző ez. Christoph Waltzot jó látni néha nem gonoszként, apafigurája szerethető, a kémia megvan, a film piros pontjai közé esik, de semmi extra. Jennifer Connelly és Mahershala Ali nagy pocsékolás, legalábbis bővebb kifejtésükhöz keveset szerepelnek, így az átlagostól nem mozdulnak el, de legalább annyira stabilan hozzák karaktereiket, hogy az összképen se rontanak. Ez a kvázi fejvadász kiborgot játszó Ed Skreinről már kevésbé mondható el, és oké hogy unszimpatikus figurát kellett hoznia, azt lehet ennél finomabb kilengésekkel is. A filmben fontosabb szerepet még Alita szerelme tölt be, de itt a szereplő érdekesebb a megformálójánál, illetve egy bűnöző kiborg hiába kap egy komplett sztoriszálat, karaktere még IMAX 3D-ben nézve se volt térhatású és nem azért, mert nem működött jól a formátum. Sőt, az maga csodaszép.

Két nem igazán hangoztatott cameóra is felfigyelhetnek a nagyon éles szeműek, ők a most elhullóak után tölthetik be a későbbiekben a starpowerben keletkezett űrt, már ha lesz későbbiekben. A mozi érezhetően egy trilógia első darabjaként van megírva, no nem annyira, mint a young adult hullám (szerencsére Alita és Hugo kapcsolatában se tinidrámás), de az univerzumépítésbe annál jobban belekezd, minthogy az ember csak több motorballra vágyna. Ebből a világból tényleg elfér még két mozi, rengeteg kérdésre nem, vagy csak homályos választ kapunk (az mondjuk ha nem is konkrétan kimondva, de benne van, hogy Alita miért nagy szemű, emiatt ne aggódjatok), ami persze valószínűleg felértékelődne akkor, ha már kész trilógiaként látnánk az egészet. De most, 2019-ben csak egy csapongó cselekménynek hat, amiben tényleg érezni a potenciált és a javulási lehetőséget, ha kap későbbi kifejtéseket.

De jó, az, hogy egy világ tele van alapanyaggal a jövőre nézve, az nem feltétlen rossz, hisz egy esetleges folytatás nem lenne erőltetett, ahogy az sem baj, ha nem lőnek el egyből mindent. De ismerjük az Avatar folytatások készülési idejét és a be nem fejezett young adult adaptációkat, ahogy a mangafilmesítések keserű sorsát is, és ezek nem annyira fényes előjelek. A baj az, hogy ha próbálok már egy jövőbeli fejjel gondolkozni, amikor már minden kitisztul egy ideális világban, akkor is találni dramaturgiai sebeket a film utolsó harmadában.

A Gyűrűk Ura betegséget elkapva, kissé sok itt a befejezés. És nem úgy, hogy lezáró jelenetből van sok, vagy az hosszabb egy picit a kelleténél, hanem úgy, hogy van vagy három-négy akciójelenet, amiről most azt hiszed, hogy na ez lesz a fő fő csúcspont a végén. De nem, jön a következő. Spoilerekbe nem akarok belemenni, de az egyik egész bátor – lenne, ha annak ellentétje nem történt volna már meg két „lezárással” és 10 perccel korábban. Meg hát addigra már sejtjük, hogy negyedik csúcspontként ez már úgyse lehet hosszú, és mire ideérünk, már annyi vége harcot láttunk, hogy szimplán nem a szándékai szerint fog működni a tényleg utols… francokat utolsó, hát persze, hogy ezek után még gyorsan be kell dobni egy cliffhangert, mert ugyan miért ne? Igaz, az önmagában nem annyira ciki, mi több, még logikus is, és ez bőven jobb lehet a folytatásokkal. Az addig elvezető út azonban nem.

Mélységben és filozófiában jobb volt a Páncélba zárt szellem, de a két film kb. egy liga, bár az a liga nyilván egy ponttal mondjuk eltér animerajongó és átlagnéző között (e sorokat utóbbi írja), mindkettő picit másban jobb és rosszabb egymásnál, azonban ha kiterjesztem a cyberpunk műfaj mércéjére az alkotásokat, akkor a Szárnyas fejvadász 2049 közelébe sem érnek. Bár tény, hogy pörgőségben az Alita nyeri meg átlagnézőjét. Egyébként, ahogy a Páncélba zárt szellemnél, úgy itt is van pár olyan snitt, vagy lassítás, ami tipikusan animés, de nem erőltetik túl a dolgot, illetve egyik sem valami művészies többlettartalmú képkocka. Az mondjuk az Avatar szintű „mélység” mellett nem is igazán elvárható.

Lehet tehát csattogtatni a kihagyott ziccer jelzőt a filmre, de ez inkább a kifejtetlen szálai miatt érződik, arra meg tényleg ideális esetben még kaphat gyógyszert. A tökéletestől csak CGI-ban és főszereplőben nem vagyunk messze, ez a két elem viszont annyira erőteljes összetevő, hogy bizony a totális katasztrófától is megmenti a mozi végét, bőven nézhetővé téve, mert bár a történet az utolsó harmadra szétesik (kb. 20 percet vágtak ki amúgy), a főszereplő van olyan erős, hogy sikerüljön átlendülni vele ezeken. Nem rajta múlik majd.

A film tehát folytatásért üvölt, nagy kérdés, hogy lesz-e, de ha igen, akkor sem kéne elsietni, hiszen ezért néz ki ez is olyan szépen, ahogy. Csak az utómunka alatt simán leforoghatna és moziba kerülhetne a Machete gyilkol az űrben. A látványért és Rosa Salazarért tehát megéri a mozivásznat, otthon biztosan kevesebb lenne az élmény, de ebben több volt. Vagy van?

Egyszer talán kiderül…

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Csak egyetlen ember emlékszik a The Beatlesre - Íme Danny Boyle új filmjének trailere
Következő cikk Valahogy így festene, ha a Marvel megpróbálná lekoppintani az Aquamant