Velvet Buzzsaw – kritika


Velvet Buzzsaw, rendező: Dan Gilroy szereplők: Jake Gyllenhaal, Rene Russo, Zawe Ashton, Toni Collette, John Malkovich, Tom Sturridge, amerikai misztikus thriller, 113 perc, 2019 (18)

Az élethű festmények támadása

A hivatalos előzetes alapján a Netflix új termése inkább hasonlított a Ruben Brandt megfilmesített változatára, mint egy eredeti és színpompás horrorra. A szomorú az, hogy talán még jobb is lett volna kicsit koppintani a remek animációs filmet, hiszen vagy húsz réteggel kevesebb és ötlettelenebb lett ez a horrornak nem igazán nevezett popcorn-mozi, amihez sajnos túl sok jó név csatlakozott ahhoz, hogy szó nélkül elmenjünk mellette.

Mindezek ellenére Dan Gilroy-ban nagyon bíztunk, mert az Éjjeli féreg egy egészen szuper alkotás, a maga társadalmi reflektálásával, a kicsit furcsa Jake Gyllenhaal-jával és a remekül szerkesztett, tökéletes atmoszférát teremtő szenzációhajhász médiacápáival. A jelen felállás is próbál egy aktuális társadalmi és kulturális tendenciát megmutatni, azonban a hatáskeltő mechanizmusokba már beletörik a bicskája és leginkább egy ripacskodásba fulladó, ironikus horrorparódiává süllyed végtelenül kiszámítható elemekkel.

A történet szerint több galéria tulaja epekedik Morf Vanderwalt (Gylllenhaal) kegyei után, aki a szakmában a legelismertebb műkritikus. Az új alkotók iránti elismerése és régi liblingjei mondhatni belőle élnek, hiszen a képek árait az határozza meg, hogy Morf a kiállított alkotó munkáiról jó vagy rossz kritikát ír. A műkincsvadász hiénák, Rhodora Haze (Rene Russo), Gretchen (Toni Collette) és később a karrierista spiné útjára lépő Josephina (Zawe Ashton) pedig mindet megtesznek, hogy az ő birtokukba kerüljön a világ legkülönlegesebb alkotása. Josephina lakótömbjében ugyanis egy nap meghal egy magányosan élő öregúr, akiről kiderül, hogy titokban csodálatos és egyben borzasztóan bizarr képeket festett. Josephina lehetőséget lát a kitörésre, így magával viszi őket és kiállításra kerülnek a múzeumban, ahol akkor még csak asszisztensként dolgozik. Azonban a művek szörnyű kínok közepette és az ezekből fakadó szenvedés hatására születtek. Paranormális jelenségek kezdik el mészárolni a képekkel kapcsolatba kerülő embereket, aminek hatására a méregdrága különleges kiállítási darabokból olcsó, útszéli tucatáru válik.

A legszomorúbb az egészben, hogy ez az egész koncepció egy iszonyú jó kritikai fricska is lehetett volna a mai generáció álságosságáról és felszínességéről, ami leginkább a kultúránkban mutatkozik meg. A sznobizmus nem csak a kiállítási tárgyakon tükröződik – egekig magasztalnak egy óriási fém gömböt -, hanem a karakterek viselkedésén is. Mindenki kétszínű, mindenki próbál megfelelni a másiknak, de csak a saját maga érdekében, hogy előre juthasson a ranglétrán. A kultúra iránti elköteleződés csak egy álca arra, hogy mennyire csak a pénz irányítja ezt a világot (is) és ezt a művészetekhez egyáltalán nem értő emberek álintellektuális indokokkal magyarázzák, hogy épp valami miért felkapott. Az egyetlen művészi eszményt Piers (Malkovich) testesíti meg, aki alkotói válsággal küzd, de ezt az alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező kritikusok és múzeumtulajdonosok nem értik meg és számon kérik rajta legújabb mesterművét, hiszen a piacnak pörögnie kell. Ezek a kiemelkedő és fontos gondolatok mind jelen vannak a filmben, azonban a kivitelezés nagyon zavarosra sikerült és túl sok elbaltázott lehetőség volt benne ahhoz, hogy csak a pozitívumai maradjanak meg bennünk.

Kezdjük azzal, hogy a karakterek egytől-egyig iszonyatosan irritálóak és ripacsok, bár valószínűleg ez egy direkt dolog, mégsem lehet úgy nyugodtan végignézni egy filmet, hogy mindenki idegesít, aki feltűnik a képernyőn. A történet kesze-kusza és az ismeretlen festő utáni kutatás is olyan, mintha kislexikonból vagy valamilyen tipikus horrorfilmből kalapozták volna össze, hogy mégis hogyan kell ennek kinéznie. A jump scare-ek nem csak, hogy kiszámíthatóak, de botrányosan gyengék és a karikatúraszerűen eltúlzott karakterek halála inkább vicces, mintsem sokkoló vagy meglepő. A halálnemek sem túl kreatívak (talán csak a graffitis jelenet), viszont önmagában a gyilkosságok inkább olyanok, mintha egy újabb Végső állomás-t néznénk, ahol kíváncsian várjuk, most milyen véletlen öli meg a szereplőket, pedig ezzel a festményes koncepcióval annyi mindent lehetett volna kezdeni, ráadásul sokkal látványosabban.

A végeredmény így egy elég egyszernézős, kicsit csalódáskeltő darab, ahol a direkt kultúrakritika megölte a történetet és a kreatív megvalósítást. Az arányok vagy a kevesebb erőltetett horrorklisék talán a helyére billenthették volna a filmet, így azonban nagy egy erősebb közepest kapunk egy elég kiemelkedő színészgárdával.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A BlacKkKlansman sztárja csatlakozott Nolan új filmjéhez
Következő cikk A hivatalos Die Hard társasjáték kötelező karácsonyi program lesz