A korona (The Crown), készítő: Peter Morgan, Edward Hemming, szereplők: Olivia Colman, Tobias Menzies, Helena Bonham Carter, Charles Dance, Josh O’Connor, angol-amerikai történelmi drámasorozat, 58 perc, 3 évad, 2016 –
Halandó vágyaink
A korona még mindig iszonyú emelkedett hangvételű és talán napjainkban ez az egyetlen sorozat, aminek ez jól áll. A pár éves időugrás jót tett a hangulatnak és a korszak eszméinek bemutatásának is, valamint a palota falain kívül kicsit kitekinthetünk a közvéleményre is. Ez az évad leginkább a személyes vívódásokat és az ezek miatti áldozatokat mutatja be, ami bár kicsit álszentnek tűnhet, mégis igazán hitelesen ábrázolja, hogy a korona mekkora teherrel jár.
Nem volt kérdés, hogy az 1964-től induló 3. évad főszereplője, Olivia Colman lehengerlő lesz ebben a szerepben is. Kizárólag eredeti nyelven ajánlott a nézése (Netflixre rögtön szinkronnal és felirattal került fel a teljes évad), ugyanis a kifinomult és szofisztikált brit akcentust üdítő hallgatni, ráadásul rengeteget hozzátesz az atmoszférához és az uralkodói miliőbe való jelenléthez.
Az évad egészen 1977-ig követi az uralkodó ház eseményeit, ahol az epizódok különböző katasztrófákat és családon belüli viszályokat mutatnak be. Láthatjuk II. Erzsébet királynő megkérdőjelezhető magatartását egy bányászvárosban történő tragédia kapcsán, Fülöp herceg válságát, Károly szerelmi életét és a család nagyfokú beavatkozását ebbe, valamint a korábbi évadokból megismert izgalmas személyiségű Margit hercegnő viharos házasságát, akit Helena Bonham Carter kelt életre. Kellően züllesztő jelleme tökéletesen passzolt a kétes hírű hercegnő megformálásához, Margit láncdohányzása és alkoholproblémái a mindig hangoztatott „másodrendűsége” miatt uralkodtak el rajta és ennek törvényszerű bukásának előszelét már láthatjuk ebben az évadban.
Az epizódok az erkölcsi és a társadalmi elvárások miatt kialakult súlyos dilemmákat dolgozzák fel, amiből kiderül, hogy a palota falai leginkább börtönrácshoz hasonlíthatók. A történelmi hűség ellenére sok idő jutott arra is, hogy bemutassák, milyen lélektani hatásai vannak annak, ha nem csupán anyai, atyai, gyermeki vagy épp emberi mivoltukban kell döntést hozniuk egy családtagjuk sorsáról, hanem elsősorban uralkodóként. Mekkora béklyókat cipel magukkal nem csak a királyi család, hanem azok közvetlen hozzátartozói, illetve mindenki, akivel valaha kapcsolatba kerültek.
A monarchia és az uralkodó ház fenntartása is egy izgalmas napirendi pont volt az évadban, hiszen belegondolva teljesen jogos megkérdőjelezni azt, hogy meddig hivatottak a brit állampolgárok fenntartani ezeknek az előkelőségeknek az urizáló életét. Így bár a sorozat végig tisztelettel és szeretettel mesél a királyi család tagjairól, kiknek nem rest megmutatni gyengeségeiket sem, azonban egy-egy alkalommal mégis érződik az a szarkasztikus fricska, amivel a Buckingham-palota mindennapjait ábrázolja. Szeretnének a nép közé leereszkedni, de önelégült kékvérűségük ezt sosem teszi lehetővé. Hiába készül róluk dokumentumfilm, ahol próbálnak olyan hétköznapi dolgokat csinálni, mint egy normális ember, mégis jellemük, neveltetésük, rangjuk miatt sosem válnak a köznép részévé. Ebben az évadban ez halmozottan igaz, hiszen minden részben a feljebbvalóságuk miatti kirekesztettség, valamint az ezzel járó kötelezettségeknek való megfelelés okoz számukra óriási gyötrődést. De mondhatnánk, miért sajnáljuk őket? Hiszen a gazdagság és a pompa, a rengeteg utazás és fényűző vacsorák kárpótolnak mindenért. Azonban ez közel sem ennyire végletes és a sorozat rendkívül jól árnyalja ezt.
A ’60-as, ’70-es évek hangulata, valamint a széria díszletezése, II. Erzsébet méltán híres öltözködése bámulatos, a fennkölt érzést pedig Hans Zimmer és Rupert Gregson-Williams bizsergető dallamai fokozzák a végtelenségig. A sorozat kiemelkedő részei számomra azok voltak, amiknek a végén megjelentek feliratozva, hogy egy-egy döntés vagy tett a későbbi években milyen hatással voltak a családra vagy a társadalomra.
Azért is rendkívül izgalmas nézni ezt a szériát, mivel a legtöbb érintett történelmi személy még él, elsősorban a királyi párra gondolok, akiknek hihetetlen életútja volt. Azonban a tiszteletteljesség mellett láthatjuk, hogy például hogyan szabotálták Károly és Kamilla kapcsolatát is, aminek létjogosultságát végül az élet beigazolta. A kegyetlenséget igyekeztek kicsit kicicomázni, viszont az uralkodói normák lazulásának folyamatát hitelesen mutatta be, hogy mennyire nehézkesen is sikerült.
A 4. évad reméljük folytatja ezt az eszmeiséget és hitelességet, ígéretes a casting is, hiszen Margaret Thatcher szerepére Gillian Anderson érkezik majd. Olivia Colman és Tobias Menzies nagyon jól működnek együtt, Colman pedig őszintén képes visszaadni azt a fajta folyamatos elfojtást és feszültséget, amit királynőként nap mint nap meg kell élnie az uralkodónak. Ezekről igazán személyes hangvételű párbeszédek születtek, amelyben kényes témákat is érintettek. Ezek közül kiemelkedő Erzsébet és nagybátyja, VIII. Eduárd őszinte beszélgetése arról, hogy Károly készen áll-e valaha az uralkodásra vagy Fülöp herceg kitárulkozása a kiégett papok körében, ahol bevallja, hogy elvesztette hitét Istenben.
Egyedisége leginkább annak köszönhető, hogy még mindig élő „legendák” életét követhetjük nyomon nyers őszinteséggel és igényes megvalósításban. Bátorsága a legnagyobb erénye, ahol megmutatkozik, mekkora a korona valódi súlya.
%203.%20évad%20–%20kritika){kind=link}