See 1. évad – kritika


See, készítő: Steven Knight, szereplők: Jason Momoa, Sylvia Hoeks, Hera Hilmar, Christian Camargo Alfre Woodard, amerikai posztapokaliptikus dráma, 60 perc, 1 évad, 2019 – 

Posztkolonizációs érzékenység

Az Apple TV+ idei debütálása rengeteg ígéretes újoncot hozott be (The Morning Show, Servant, Truth be Told), melyek közül magasan kiemelkedik a See „látásmódja”. Az ötletet tekinthetjük egyszerűnek is, viszont a megvalósítás, az atmoszféra, a remek újkommunikációs stratégiák, a spiritualitás törzsi szintre emelése egy modern tudástárral felvérezett társadalomban nagyon egyedivé teszik a sorozatot. A párbeszédek olykor hagynak kívánni valót maguk után, viszont sok minden kárpótol minket. Egy igazán klassz posztapokaliptikus történetet kapunk, ahol a modern civilizációt pár ezer évvel ezelőtt egy vírus kipusztította, akik pedig életben maradtak (mindösszesen 2 millió ember a Földön), megvakultak. A posztkolonizáció megindult, egy eléggé átgondolt és kellően lassú folyamatban bemutatva, hogyan alakult újjá a társadalom. A természetbe visszavonulva, a törzsi felépítést követve klánok jöttek létre, akik megpróbálnak túlélni a Sötétségben. Egy ilyen csoport vezetője Baba Voss (Jason Momoánál jobb választás nem is lehetett volna), akihez egy éjszaka beállít egy terhes nő, Maghra, aki ikreket szül a világra. Egy új korszak veszi kezdetét, az emberiség számára újra megnyílik a kapu a Fény felé, ugyanis az ikrek látnak. Apjuk, Jerlamarel egy kiválasztott, aki könyveket és tudást hagy az utódokra, hogy ha azok felnőttek és készen állnak rá, keressék fel egy titkos helyen apjukat és együtt építsék újjá a társadalmat.Bevallom a legelején szkeptikusan álltam a sorozathoz, hiszen nehéz volt elképzelni, hogy egy alapvetően a vizualitáson alapuló világban látó emberek hogyan képesek hibák és logikai buktatók nélkül levezényelni egy olyan történetet, ami nagyrészt a sötétségben való létezést ábrázolja. Azt kell, hogy mondjam, hogy óriásit csalódtam, természetesen pozitívan, mivel a lehető legtöbb apró részletet megmagyarázzák: a csomókról való olvasás, a tenyérbe írás és a chet-chet többletjelentése, ami nem csak arra utal, hogy merre van az illető, hanem egy plusz, törzsi összetartó erő is, ami a származás jelképe is. Mindemellett Jason Momoa, mint a fizikailag elpusztíthatatlan, de érzelmileg hihetetlen érzelmes vezető, apa és férj szerepében tökéletes alakítást nyújt. A harcjelenetei pedig az év legkomolyabban megkoreografált jelenetei (a harmadik epizód kiemelkedik ebben), ahol ismét bizonyították, hogy mennyire zseniális harcstílust lehet alkalmazni egy vakok által berendezkedett világban.A mellékszereplők leginkább érdekességképp szolgálnak, hogy másik csoportoknál milyen kommunikációs formát alkalmaznak és milyen menő törzsi szerkót viselnek, mert hiába vakult meg az egész világ, az öltözködés és a szakrális kiegészítők nagyon fontos szerepet töltenek be abban, hogy jellemezzék az egyént és jelképezze azt, ahonnan jött. Paris, Baba Voss tiszteletbeli anyja és a törzs sámánja, a gyerekek védőangyala, aki látnoki képességével igyekszik megvédeni az ikreket. Tamactic Jun, a Boszorkányvadász, aki látókat kutat a vadonban és akiről szépen lassan kiderül, hogy nem teljesen fekete figura. Valamint a legérdekesebb karakter Queen Kane, aki frigid, nagyon fura és egy igazi „Mad Queen”. Őrült királynőként uralkodik, magasztos eszmékhez imádkozik, miközben álságos és önző vágyait akarja csak kiélni hatalma segítségével. A Szárnyas fejvadász 2049-ből megismert Sylvia Hoeks talán kicsit kevés ehhez a szerephez, viszont reméljük a későbbiekben nagyobb hangsúlyt és őrültebb kálváriát kap, mint amit itt láttunk.  Egyébként lassan és megfontoltan vezet minket a készítő, Steven Knight (Tabu, Birmingham bandája), hogy bebizonyítsa, nem minden csak kizárólag fekete és fehér.

A történet egyébként egy kerek egészet foglal össze, de az utolsó rész cliffhangere természetesen már beígérte nekünk a második évadot. A kulturális rituálék, a természet és ember szimbiózisa már-már a Vikingek-re emlékeztet minket, de természetesen itt a fikciónak kiemelt szerepe van. Annak ellenére, hogy egy kaland – akció sorozatról van szó, leginkább az újfajta kommunikációnak köszönhetően el is gondolkodtat minket. A Sötétség miatt az emberek leginkább egymás közt érintéssel kommunikálnak, egymáshoz érnek, a materiális dolgokat a testükkel térképezik fel, így egyfajta új típusú érzékenység és intimitás is megjelenik ebben a szociális közegben. A szeretet és a kötelék egy magasabb szinten teljesedik be, ami nagyon érzékennyé teszi ezt a történetet a vad, rideg körülmények ellenére is. Ez a kettősség, ami miatt működik ez a sorozat és ami miatt nagyon várjuk a 2. évadot.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Wonder Woman 1984 trailerében még mindig Gal Gadot a legerősebb
Következő cikk Természetesen Az ír és a Joker is a 77. Golden Globe jelöltjei között